Olyannyira bajban vagyok az új King's X lemezzel, hogy azt sem tudom jelenleg, hogy ez a kis írás kritika lesz e vagy inkább ajánló, szóval egyszerűen belevágok, lássuk mi sül ki belőle. Annyit azért elspoilereznék mindjárt itt az elején, hogy szerintem a banda is hasonló határozottsággal vonult stúdióba.
Mivel jómagam a 90-es évek derekán szálltam be a rajongásba, többnyire arra húz a szívem, de az olyan kísérletezősebb cuccaikat is bírom, mint a Please Come Home... Mr. Bulbous vagy a Manic Moonlight, ugyanakkor a fizetetlen szabadság előtti két lemezen (Ogre Tones, XV) már kevesebb kapaszkodót találtam.
Amikor csepegtetni kezdték, hogy sütőben az új album, nem térdeltem be a hír hallatán, azonban legalább eszembe jutottak, így aztán hellyel-közzel elővettem a korábbi kedvenceket (a Tape Head-et anno meg is simogattam) és ez végül mégiscsak valamiféle várakozásra ingerelt. Mivel Ty Tabor legutóbbi szóló albuma is egyfajta visszakanyarodást sejtetett a 90-es évekbeli dolgaikhoz, egyre pozitívabban álltam a nagy visszatéréshez, ami persze nem mérhető mondjuk a Toolt vagy Guns N’ Rosest övező hisztikhez, bár időhúzás tekintetében hasonlóan jól teljesítettek. Ezen persze Gaskill (majd Pinnick) egészségügyi problémái miatt nincs mit csodálkozni, azonban a felépülést követően is úgy tűnt, hogy inkább az egyéb projektek kapnak nagyobb figyelmet, szemben a sarokban szomorkodó anya bandával.
Doug a KXM nevű formációval kitermelt három nagylemezt, Jerry egy szóló albummal regenerálódott, és természetesen Ty Tabor diszkográfiája is szépen hízott az utolsó King's X felvétel óta, egyszóval kreatív energiákból nem volt hiány, csak éppen nem egyesítették azokat. 2018-ban aztán a langaléta basszer azt nyilatkozta, hogy a menedzsmenttel való egyeztetést követően most már hivatalosan is elkötelezték magukat egy új album mellett, amit én úgy kódolnék, hogy nem a mérhetetlen alkotási vágy állt a döntés mögött.
Ebből a lendületből született meg a Three Sides of One, ami címében meglepő pontossággal definiálja a tartalmat: bement ez a három faszi a stúdióba és ahelyett, hogy összekeverték volna az ötleteiket, inkább csak szépen egymás mellé ragasztották azt ami a zsebükben lapult a taknyos zsepik meg a rágópapír között. Ez a három zsebnyi nadrág szösz lett végül albummá fércelve, ami nagyban emlékeztet a Black Like Sunday című ritkaságokat, régi nótákat meg egyéb zaccot csokorba szedő kiadványra, ám ott legalább nem árultak zsákbamacskát és az egyenetlenségeket kisimította a B-oldalas koncepció. Az, hogy végül mégsem lett rossz lemez a Three Sides of One, a nadrág tulajdonosoknak köszönhető, akik úgy tűnik akkor is tudnak értékelhetően teljesíteni, ha azt feltehetően muszájból teszik.
Let it Rain kapásból ígéretes kezdés, jó kis groove-os, dúdolható nóta, azonban a keverés valahol nem stimmel. Fülhallgatón keresztül jönnek csak elő bizonyos rétegek, amiknek bizony elől lenne a helyük, konkrétan Doug röfögős basszusa jár pórul.
A valamiféle tematikát mégiscsak feltételező Flood, Pt. 1 példázza aztán legjobban a fent említett “ragasztózást”. Van egy bólogatós, zabolátlan riffelős téma, (csak sajna tök dobozul szól), amihez hozzá csináltak egy vonósokkal tarkított dallamos váltást penge hangzással, azonban mire bármi is kirajzolódhatna, már vége is a nótának félkész szájízt hagyva maga után. Egyébként szerintem nem a vonósok fogtak ki a srácokon, mert a Take the Time-on például már organikusan működik ez a mutatvány, inkább produceri fronton orrantok hiányosságokat.
A lassú Nothing But the Truth is ezt a gyanúmat erősíti, ami 3 perc után véget kellene, hogy érjen, helyette hozzá tapasztanak még több mint két perc tök felesleges gitárszólót. A Give It Upon Jerry remek dolgokat művel a dobokon, Doug sikoltozása is jól áll a nótának, egyedül azt az elcsépelt hajmetálos riffet kellene lecserélni, szóval megint majdnem jó. Ez a majdnem-érzés sajnos az egész lemezt átszövi, ami furcsa módon főleg a lendületesebb nótáknál érhető tetten és sokszor tényleg csak valami apró hülyeségen csúszik meg a dolog (példának ott a Festival, amit a bugyuta szöveg heréli ki).
Ezzel szemben a lassabb tételek meg nagyon is működnek, főleg ahol Ty tolja a vokált, bár azoknál meg végképp az az érzésem, hogy a saját kis műhelyében hullottak le a gyalupadról. Ilyen az All God's Children, ami viszont az egyik legjobb nóta a lemezen, a már említett Take the Time, vagy a nagyszerű Holidays ahol a legerősebb a Beatles hatás (és hallhatóan szintén másképp van keverve).
Összegezve a hallottakat továbbra sem tudom, hogy mit gondoljak a Three Sides of One-ról, mert egyrészt itt van minden hozzávaló, ami miatt szerethető a banda, másrészt viszont nekem egyszerűen nem áll össze egésszé, pedig a felszín alatt egy fasza lemez rejtőzik, ami kicsit “újraproducelve” elfoglalhatná az őt megillető helyet a Kings’ X diszkográfiában.
