Az extreme metal kedvelői a héten újra rohanhattak a postára, hiszen megjelent a lengyel Behemoth soron következő lemeze. Az Opvs Contra Natvram immáron tizenkettedik a sorban, amelynek tovább kell vinni Isten gyűlöletének fáklyáját. Hogy ez milyen módon sikerül, és végre eljön-e a várva várt sötétség, az hamarosan kiderül.
A Behemoth és az én kapcsolatom tizenegy éves, szövevényes múltra épül, mivel igazából nem szeretem a zenekart. Ettől függetlenül folyamatosan nyomon követem a munkásságukat, és minden lemeznél megpróbálkozom, hogy hátha Mr. Darski végre megmutatja azt az arcát, amit a Me And That Man projektjében szeretek. Felmerülhet a kérdés most bennetek, hogy akkor miért én írok erről a lemezről. Mondjuk ez engem is érdekelne, de ha már ezt dobta a gép (a Főszerkesztő), akkor miért is ne próbálnám megkóstolni a tiltott gyümölcsöt, hátha most nagyobb sikerrel járok. A zenekarral az első élményem viszonylag későre tehető. Amikor a kétezer tízes évek közepén a Hammernél dolgoztam azt a feladatot kaptam egyszer, hogy jön ez a zenekar, és akkor furikáznom kell őket a szálló és a helyszín között. Ebben semmi extra nem lett volna, de ezt egy olyan kocsival kellett megtenni, ami nem éppen erre lett kitalálva. Így aztán a tizenegyedik kerületi Péterhegyi út lejtőjén nagyon mókás képet festett, mikor a buli előtt Nergal és Orion ordít velem, hogy idézem:
" Fuuuuck! Kurva! Slow! Sloooow! Fuck"
Fapofával itt csak azt tudtam megkérdezni, hogy a kurva az ugyanazt jelenti-e, és igen: ugyanazt. Miután túléltük az utát meglepődve láttam, hogy a totálisan hétköznapi felszerelésben a zenekart egy rajongó sem ismeri fel, és simán átsétálnak közöttük, akik ekkor már gyülekeztek a megboldogult Club 202 előtt (régi szép idők és Kati néni). Szóval van egy ilyen élményem a zenekarral és ezek után nekem kicsit nehéz komolyan vennem a full sátánista hozzáállást, pláne úgy, hogy azért instagramon is követem Nergalt, aki a hazájában, inkább celeb (és közellenség a kormánya szemében) mintsem nagy metal Isten. Így furcsa hozzá állni egy lemezhez, de most különösen kíváncsi voltam, hiszen az U betű helyett V-t használó zenekarokon, mindig mosolygok kicsit, hogy mennyire TRVK! Na, de hagyjuk a fenébe a nosztalgiát.
Itt ez a lemez és kezdenem kell vele valamit. De ez nem sikerült, ellenben a lemez nagyon is kezdett velem valamit! Az albumot tíz dallal látták el és az első igazából egy amolyan intro féleség. Post-God Nirvana. Sejtelmes zajok, kis torokének, törzsi dobok, kántálás, majd a végén Nergal felkészítése a próféciára. Ez eddig szimpatikus volt, nagyon hangulatos, el tud kapni az atmoszféra, hogy aztán hirtelen betemessen az indokolatlanul sűrűre szőtt hangok szőnyege. De erre az extreme/death/black metal stílusra ez a jellemző, így azért annyira nem ért váratlanul, hogy lesz valami ilyen. A Malaria Vvlgata meglepően rövid, éppen csak két perc hosszúságú, de ez nagyon működik! Mi a fene? Még a végén jól is elsülhet ez a találkozás? Aztán jön a már előre megismert The Deathles Sun, aminek hatalmas éneklős bevezetője teljesen szimpatikus. Ahogy hallgattam a lemezt azon kaptam magam, hogy elkezdek dobolgatni rá én is, ami nem egy rossz jel.
Hangzás tekintetében meglepetést nem okozott a zenekar. Ahogy korábban mondtam is, azért nyomon követtem a munkásságuk nagy részét, és olyan iszonyatosan rosszul nem szoktak szólni. Kimondottan tetszik a szaggatott refrén, hogy nincs folyamatosan a pofámba játszva minden, noha a dob témákat itt-ott egy kicsit butácskának gondolom. Mondjuk ebben a műfajban nem az a lényeg, hogy minél dinamikusabban játsszon az ember, sokkal inkább az számít, hogy mennyire bír tekerni. Az Ov My Herculean Exile egy viszonylag lassabb dal és talán ez ennek a lemeznek az egyik legnagyobb ereje. Lassan túl vagyunk az anyag felén és azt érzem, hogy végre ez a celeb, bibliaégető/tépegető faszi egy olyan anyagot pakolt le a haverjaival az asztalra, ami nagyobb közönségnek, nekem is tud adni valamit.
Jó eséllyel a kő rajongóknak lehet pont ez nem fog tetszeni, de el kell már itt ismernem, hogy remekül szerkesztett anyag. A maga negyven percével abszolút nem válik unalmassá. Remekül elcsípték a fonalat, hogy meddig kell játszani a lemezt, hogy ne érezzem azt, hogy most már kikapcsolnám, mert ez a dal már volt korábban. És ez úgyis igaz, hogy a dalok többsége négy perc körül mozog. Azért négy percig ennyi dalon keresztül fenntartani a figyelmet nem megy mindenkinek. És csak a lemez végéhez közeledve jönnek a legjobb dalok! A Once Upon A Pale Horse egyszerűen zseniális. Már a nyitó riff megbabonáz és ezt a dalt mindig meghallgattam még egyszer külön. Noha a tekerős része a dalnak totálisan kiszámítható, pont ez adja az erejét is. Nincsenek hatalmas megoldások, újra felfedezések a dalban, hallottunk már ilyet korábban is, de ettől függetlenül olyan atmoszférát teremt, ami valami zseniális. A másik hatalmas kedvencem a zongorával indító Versvs Chrtvs. Nergal elhaló hangja megbabonáz és el nem ereszt, bilincsbe zár az egyetlen (simán lehetne Gyűrűk Ura filmzene is ez a dal) Iszonyatosan lassan indul be az amúgy több, mint hat perces dal(!), de szépen építi fel saját magát. Azért is tetszik, mert a groove-okkal és a megszokott stílussal kooperál az album és a dal is. A refrén pedig a kórussal karöltve egyszerűen tökéletes. Megbabonáz és magához láncol. Imádom.
Az egész lemez összeségében iszonyatosan jól sikerült és most már én is azon gondolkodtam, hogy ezt talán be kellene itthonra szerezni egy vinyl formájában. Ezt sem gondoltam volna soha, hogy én magamtól Behemoth vinylt szeretnék vásárolni. Egy biztos, az éves TOP 10-es listában feltétlenül ott van ennek a lemeznek a helye, és nem mellesleg egy új korszakot nyit a zenekar életében!
Béke, Szeretet, Metal
