Lesz némi fejvakarás decemberben, amikor majd összeállítjuk az idei kedvencek toplistáját. Itt egy újabb potens jelölt, a Blind Guardian visszatérő albuma képében.

Tisztázzuk gyorsan, mit értek visszatérő album alatt! A zenekar sosem oszlott fel, sőt, a törzsgárda 2005 óta állandó. De ha azt nézzük, hogy az utolsó hagyományos albumuk már hét éves, talán mégsem túlzás visszatérést emlegetni. A Blind Guardian Twilight Orchestra név alatt kiadott szimfonikus anyag, bár része a hivatalos kánonnak, úgy látszik, egyszeri kilengés volt. Az új album határozott visszatérés a korai időszak direktebb hangvételéhez, legalábbis az ő fogalmaik szerint. Talán a legjobb, ha magát Hansit idézzük, hogyan is kell ezt érteni:

Felőlem akár még keményebb is lehetett volna [a lemezanyag]. Az előkészületek során néha még a death metallal is kacérkodtam, de a többiek ezt megvétózták. Nem akartuk az 1995 körüli dolgainkat felmelegíteni, ugyanakkor a még bonyolultabb zenék irányába sem szerettünk volna továbbhaladni. A The God Machine egy új kezdet számunkra. Új irányba indultunk el, egyúttal visszatértünk olyan elemekhez, amiket az utóbbi lemezeken kicsit elhanyagoltunk.

A jó Hansiban egy PR szakember veszett el, már ami a bullshit-generátor szakszerű használatát illeti. Ember legyen a talpán, aki a fentiek alapján kitalálja, mit várhat az új Guardian-nagylemeztől, de a Rockstation ahol tud, segít. Előszöris, ha azt hitted, hogy óvodás gyermeked zenei ízlésformálását a Helloween után majd ezzel folytatod, arról lebeszélnélek: a krefeldiek zenéje továbbra is sűrű, összetett, és nem bővelkedik együtt fütyülhető dallamokban. Másodszor, az itt felvonultatott 9 dal annyira tipikusan, egyértelműen Blind Guardian, hogy új irányról beszélni a bevezető kampányban akár fogyasztóvédelmi kérdéseket is felvethet.

A hosszú kihagyás több okra is visszavezethető, leginkább a már unalomig emlegetett covid-járvány vetette vissza a munkát. A dalszerzésnek már 2018-ban nekiláttak, és ha már olyan szerencsések, hogy van saját stúdiójuk, néhány felvételt is rögzítettek ezzel párhuzamosan. 2020 elejére összeálltak a dalok, tavaly nyáron pedig mi is örömmel hoztuk le a hírt, hogy a felvételek is elkészültek. Hogy mi tartott további egy évig (utómunkák, gyártás), nem tudhatjuk, talán nem csak rajtuk múlt a csúszás. Végül szeptember 2-ára tűzték ki a megjelenést, addigra a 9 új dalból 5 már megmutatta magát. Érdekes, hogy mára teljesen általános lett, hogy a „kislemezek” nem az album megjelenése után, hanem előtte érkeznek, később már csak a turné marad, mint promóciós eszköz.

Az első fecske, a Deliver Us From Evil, már tavaly decemberben megérkezett, ez indítja a nagylemezt is. Egy rövid, musical-es hangjáték után Hansi bömböl egy egészségeset, és máris a közepébe csapnak. Frederic Ehmke dobos már a verze alatt megtapossa a kétlábdobot, és szinte le sem száll róla a dal végéig. A dal egy Blind Guardian esszencia, Hansi több hangszínét is megvillantja benne, és a kórusok is fontos szerepet kapnak. Az egyszerre dallamos és technikás szóló, és a többszólamú vokál sem hiányozhat. Egyszerre nagyívű és metálos, slágeres, mégsem gagyi. Azt azért megnézném, hogy ebből a sok mindenből mi jön át élőben, de a dal hibátlan.

A Damnation nekem már kicsit sok, szabályosan letaglózza a hallgatót. Itt is adott a szélvésztempó, a kórusok, de valahogy túlírták. Ha szereted mondjuk az Avantasia dolgait, ez is tetszeni fog. Az idei magnum opus egyértelműen a Secrets of the American Gods. Tartalmilag Neil Gaiman regénye ihlette, ami a zenét illeti, érdemes egy pohár vizet bekészíteni a meghallgatásához. A Nightwish ugrott be mint referenciapont, de annál feszesebb és kevésbé terjengős. Kettővel később jön a párja, a Life Beyond the Spheres, nagyon hasonló megoldásokkal, „mesemondós” énekstílussal.

Majd miután jól kifinomkodtuk magunkat, akkora germánmetál riff jön szembe, hogy a fal adja a másikat. Hansi megitta a csodakoktélt, és elővette a legkeményebb hangszínét. Lehet, hogy mostanra úgy néz ki, mint egy napközis tanár, de a torka kincset rejt. Kórus helyett itt csordavokál támogatja, a gitárszóló is az a tekerős fajta. Igazi speed metal gyöngyszem lett a Violent Shadows, erre tényleg igaz a múltba visszakanyarodás ígérete. Ha még hasonlót keresel a lemezen, a Blood of the Elves-t ajánlom, ami akár a Somewhere Far Beyond lemezről is származhatna.

Az Architects of Doom követi, ami nagyon hasonló lenne, kár, hogy az intrója alatt majdnem elalszunk. Mégis, ha csak egy dallal kellene jellemeznem a The God Machine albumot, ezt mutatnám meg. Itt tart most a zenekar, ez lett a „mindenből egy kicsit” daluk, a duplázós vadulástól kezdve a musical-es kórusokig mindent felvonultat, csak aztán nehogy hascsikarást kapjunk.

A Let It Be No More a lemez egyetlen hagyományos lassú száma. A témája is személyes; a többi dallal ellentétben nem valamilyen irodalmi vagy mitológiai mű ihlette, hanem Hansi édesanyjának elvesztése. Nem lehet eléggé méltatni, mekkorát énekel benne, és hát az egész lemezen is. A verzékben finoman, szinte simogatóan énekel, aztán a refrénben jön a monumentális, mindent betöltő, mégsem kiabálós orgánum. Végül a Destiny már nem tud akkorát szólni, kicsit lapos a többi tételhez képest. De szigorúan csak azokhoz képest, sok banda ha összefosná magát az erőlködéstől, akkor se tudna ilyet összehozni.

A digitális korban ritkábban emlékezünk meg a borítóról, ezért is becsülendő, hogy ilyen klassz grafikát készítettek a lemezhez. Pólón nem biztos, hogy olyan jól kiadja, de nagy méretben lenyűgöző lehet. Megfontolandó a bakelit beszerzése, ráadásul exkluzív box set is rendelhető.

A The God Machine fogadtatása egyöntetűen pozitív volt, mind a rajongók, mind a sajtó részéről. Az eladási (és letöltési) mutatók kedvezőek, otthon a dobogó második fokára állhattak fel, de megvolt a top 10 Svájcban, Lengyelországban és Ausztriában is. Az elmúlt napokban azt is büszkén twittelték-instázták, hogy milyen sok magazintól kaptak magas pontszámot vagy akár „a hónap lemeze” titulust.

Nehéz falat ez a bő háromnegyed óra, rá kell készülni, neki kell veselkedni, legalábbis az ismerkedési fázisban. Aki a zenehallgatást a pihenés egy formájának tekinti, ne ezt az albumot válassza, mert helyenként olyan, mintha egy lavina közepén szánkóznánk. Gondolkodós, Excel-bűvölős irodai munkához szintén nem ez lesz az ideális háttérzene. Rengeteg munka van benne, ami érződik is, de a hallgatótól is elvárja az energia-befektetést. Hansi Kürsch és kollégái távolabb nem is lehetnének a lakossági vonaltól, a „power metal big four” tagjai közül (Helloween, Blind Guardian, Dragonforce, Sabaton) én továbbra is őket tenném a legmagasabb polcra.