Az izlandi regényekben, filmekben és zenében egyaránt ott ez az egyedi íz. Mint a többi északi ország esetében, egyszerre igényes, fanyar humorú, sötét és melankólikus. Ám az izlandi alkotásokat még ezeken felül körbeöleli valami, akár a titkos, legfontosabb fűszer az ételben. Egy büdösnagy talány az a sziget, imádom! Ennél fogva bármennyire is puhánynak tartom a mosfellsbæri Kaleot, buzgón csörtettem az új Barba Negra első rendezvényére.
Pedig mint hithű újpesti lakos, én is a fröcsögők táborába tartoztam. Amikor a Barba Negra bejelentette, hogy a Red Stage Csepelen vert sátrat (szó szerint), lecsaptam a laptopom, majd föl-alá járkálva hosszú, heves gesztikulációkkal tarkított szitkozódást zúdítottam a környezetemre, miszerint mégis hogy a csipkedíszes picsába’ fogok én elzarándokolni a város túlsó szegletébe a kihagyhatatlan koncerteket megélni, sőt Szent Küldetésemet beteljesítve beszámolni róluk becses olvasóinknak! — Nos, a Boráros tértől pontosan 6 percet kell menni. Ennyi, ott is vagy. Erre a nagy felháborodás. Nem, ez nem szponzorált tartalom, ez a sokkoló valóság. Jómagam a zsúfolt H7 HÉV-ről (6 rövidke perc utazás után) leszállva két történésbe ütköztem. Az egyik a morgásom volt, ami arról szólt, most kénytelen vagyok minimum magamban a Barba legénységtől bocsánatot kérni. A másik a több száz fős csődület, mely leömlött a járműről, s azonnal megdermedt a megálló placcon. Mindenki térképes appal a kézben nyújtogatta a nyakát, tekergette körbe a fejét. Mint valami flashmob. Roppant filmszerű volt a látvány, kuncogva bele is feledkeztem, míg nem valaki megtalálhatta az irányt, mert váratlanul megindultunk, akár egy megsokszorozott óvodás csoport.
Egy kanyar után a Red Stage magasodott előttünk, a bejutás a sor ellenére másodpercekben mérhető. Sokban hasonlít az új hely a régire, csak jóval nagyobb minden tekintetben, a színpad kifejezetten terjedelmes. A bemelegítésért Júníus Meyvant felelt, aki szintén izlandi, tetejébe Þorleifur unokatestvére, és trió formában lépnek fel együtt. “This is our last song.” kezdi egy poénnal a köszönést. Azután “One more song…” folytatja a tréfát a második dal előtt. “We have only one song, gonna be a great evening”. Három nóta után, úgy éreztem, inkább amolyan háttérzenét szolgáltatnak az elhelyezkedéshez, ital szerzéshez, gyülekezéshez. El tudnám ezt képzelni egy étterem kerthelyiségében vacsorához, de önmagában nekem prüncögés. (Belehallgattam itthon, hát srácok, élőben ez nem volt így hangszerelve, sajnos.) Príma zenészek, Júníus szimpatikus figura, a hangja remek, ám lassú ütemű egyhangúan pengetgetős zenéjük elfoglaltság felé terel engem. A merch irányába ténfergek, mert van mit nézni. A Kaleo bőségesen készült, felsorakozott a pólókból, plakátokból, pulcsikból többféle is. Érzékelhető a mainstream vonal: háromszor annyiba kerül a dedikált vinyl, mint a sima. Előző héten a Borknagar csapata maga ugrott oda aláírni vigyorogva, midőn a hanghordozójukért fizettünk. Ez itt most másik liga. Míg szívemet elöntötte a megindító nosztalgia a múltkori Ultima Ratio estről, bezsúfolódódott a tömeg egészen a baszomnagy sátor végéig. Nem csoda, a banzáj előtt napokkal ráadás jegyeket kellett megnyitni a zinterneten az irdatlan érdeklődés okán. Az ömlő tumultus Júníusékat figyeli, akik az utolsó 2 számra felébredtek. Nyomják a rockot olyan svunggal, hogy szinte azt hiszem, eddig hecceltek. Akaratlanul is eszembe jut a szakállas vicc a feleszmélésről, amikor elfogy a reggae koncerten a fű.
Arra apellálok, hogy közelebb tudok férkőzni szünetben a pódiumhoz, hátha oszlik a sokadalom. Nos, nem. Ha ez egyáltalán lehetséges, még sűrűbb, kiterjedtebb a tömörülés. Rohadtul böhöm az új Barba, hátul lófaszt sem látni a fellépőkből. Így nekivágok közelebb verekedni magam, hogy érdemben be tudjak számolni Nektek. Ilyen-olyan bulikon találkozom szerkesztő Kollégákkal, és mindig csodálattal méregetem Őket, hogy sosem jegyzetelnek, fullosan megírják fejből. Na, nem én. Ahogy furakodom, egyik kezemben a tyúkagyam miatt jegyzetfüzet, toll, dobozos üccsi, másik fülemen lóg a megnyitott gúgli drive az előre felkészülős jegyzeteimmel, valamint várható setlisttel, a táskám, leginkább egy üzleti megbeszélésre siető asszisztensnek festek — a kínosan nyomorult fajtából. Küzdelmem a keverőpult oldaláig visz. Gyanútlanul pont Mári Péter (Mad Robots) mellett érkezem meg, aki szebbik felét kísérte el az eseményre. Épp összekaparom tagjaimat és pacsizunk, amikor felviláglik a sziklás háttér. Mutatós, az biztos.
A Break My Baby nyitja a Kaleo műsorát. Jökull Júlíusson frontember megköszöni, hogy itt vagyunk, már 4 éve nem jártak nálunk. Ez relatív soknak számít, hiszen 10 éve alakultak, jóformán azonnal sikerre futottak, 3 nagylemezt jelentettek meg. Rögtön utána az ősi blues taktusokat hűen hozó Broken Bones indul. A közönség skandálja az elejétől, tudatlanul az autentikus munkadal hatást életre keltve, ahonnan ez a stílus kiforrott. Lenyűgöző. Természetesen szájharmonikával toldja meg az összhangot Davíðsson, Jökull rekedt üvöltéssel teljesíti ki. Füstbe és félhomályba burkolózik a porond az I Can’t Go On Without You-ra. Előkerül a jellegzetes rezonátoros gitár, mely zenekarvezetőnk gyakori tartozéka. Az All the Pretty Girls néhány pillanat után hirtelen abbamarad, JJ somolyog “Sorry, we fucked up.” Rossz hangnemben kezdte, oda se neki, újra nekimegy, ezúttal hibátlanul végig játsszák a tracket. Az öt tagú formáció hattá hízva turnézik. Jómagam nem tudtam kideríteni ki segíti ki a Kaleot ezen a túrán, kommentben írjátok meg, lécci. A country-s Automobilera egy eddig látatlan hangszer bukkan fel a multiinstrumentalista Davíðssonnál, Péterrel készségesen kitárgyaljuk, miként az egy lant, avagy mandolin. Mind zeneileg, mind hangzásilag kifogástalan az alter-blues produkció, viszont tagadhatatlan, hogy atmoszférában erős igazán. Erre segítenek rá a sziluettbe csomagoló háttér ledek. A személyes kedvencem, a Hey Gringo, valószínűleg nem csupán nekem tetszik, lelkesen harsogja az ú-ú-úúúú huhogást a publikum. Igazi rock buli kerekedik a felrázós Hot Blood alatt: sikoly, gitárnyúzás Pollock részéről, táncoló nagyérdemű. A Brother Run Fastre visszatérünk a már fent emlegetett melankolikus légkörbe, mi több, betolnak a világot jelentő deszkákra egy pianínót, Jökull foglal helyet mögötte. Van íve a shownak, nah, méghozzá gondosan felépítve. Nem maradhat el a gigasláger, a Way Down We Go, én is ezzel ismertem meg az együttest, emlékszem, egy biznisz buszkiránduláson szólt a rádióban. Most ezen este is úgy szól — stúdió minőségben. Az egész fellépés vérprofi, látványos, színvonalas, makulátlan, talán túlságosan kimért. Egyedül a No Good folyamán fért el némi incselkedés, játékosság, örömzenélés a végére. Egy fiatal csapat, lehet még idővel a magas elvárásaikat a zsigeri zenéléssel összhangba hozni.
FOTÓK: BARBA NEGRA. Még több kép ITT.
