Évek, mi több, évtizedek óta koptatott közhely, hogy már mindent eljátszottak, ami rock/metal vonalon lehetséges volt. Ezt a SpiritWorld kapcsán most annyival egészíteném ki, hogy nem csupán el lett játszva, hanem az utóbbi években sok esetben logikátlanul, tessék-lássék módon keverve is lett minden mindennel. A vadnyugati tematika azonban még kevésbé elcsépelt a metal vonalon, sőt a westernfilmek miliőjének thrash/death irányzatokkal való házasításával jómagam korábban még nem találkoztam.

Groove metalban kevésbé szokatlan a vadnyugati dolgok, avagy a country zene beemelése, illetve az amerikai Wayfarer is tett már kísérletet arra, hogy black metalját ilyen témákkal tegye különlegessé. A Deathwestern szinte tökéletes lemezcím és stílusmegjelölés is egyben, bár a thrash jelző a teljesség kedvéért még idekívánkozik. A nevadai zenekar tavalyelőtt debütált, és vizuális téren, illetve szövegileg is nyakig merült szűkebb pátriája múltjában. A Pagan Rhythms című korongot 2021 végén a Century Media újra megjelentette, jómagam is ennek köszönhetően kaptam fel a fejemet a széttetovált westernhősök muzsikájára.

A formáció atyja Stu Folsom, aki a novemberben érkezett folytatás összes dalát jegyzi, legyen szó akár a zenéről, akár a dalszövegekről. A booklet szerint ugyan hat fős a formáció, de olyan fotóba még nem futottam bele, melyen a hatos valamennyi tagja szerepelne. Élek a gyanúperrel, hogy a SpiritWorld Folsom projektje, melyhez tetszés szerint válogatja össze az aktuális kísérő zenészeket, bár a lemezen közreműködő hangszeresek és a banda hivatalos személyi állománya között több átfedés is akad.

Az introként funkcionáló Mojave Bloodlust filmzenés eszköztárával gyorsan fel is skicceli elénk a borítógrafikán látottakat. Csörgőkígyóval, akusztikus hangszerekkel és a formáció rövid hitvallásával. A metal-idegen hangszerek amúgy a későbbiekben csak epizódszerepet kapnak, színezik, díszítik az adott nótákat, de a zsíros riffeket nem tördelik szét bendzsós betétekkel, szájharmonika szólókkal, jóllehet közel tucatnyi vendégzenész is volt a stúdióba meghívottak között. A western-hatás tehát a továbbiakban nagyrészt kimerül néhány szöveges intróban, átkötőben, melyek egy része ráadásul nem is a vadnyugati tematikát hozzá, hanem a debüthöz hasonlatosan inkább szimplán horrorfilmes feelinget áraszt.

A kiadói promószöveg ezúttal telibe trafálja a SpiritWorld muzsikáját, ez a lemez valóban a Pantera és a Slayer híveinek fog bő fél órányi folyamatos mosolyt az arcukra csalni. Annyit pontosítanék a dolgon, hogy én elsősorban a késői, a 1998-2001 környéki Slayer lemezek középtempós dalainak utóízét érzem a SpirtitWorld zenéjében. A kiadó által harmadikként emlegetett Hatebreed-hatás/befolyás pedig leginkább a vokálokon érződik, bár ezek a tapló riffek tulajdonképpen párhuzamba is állíthatók Jamey Jastáék olyan lemezeivel, mint mondjuk a Perseverance vagy a The Rise Of Brutality. Némi egyéni gondolatként, a kiadó által feldobott nevek mellett még megemlíteném a Texas Hippie Coalition nevét. A T.H.C. a fénykorában játszott ehhez hasonló muzsikát, bár hozzájuk képest SpiritWorld-ék betöretlen vadlovak.

Ahogy a zene, úgy a szövegek is faék egyszerűek. A legragadósabb refrén egyébként a korong közepe táján, a zúzások tengerében némi megnyugvást engedő akusztikus felvezetővel beharangozott The Heretic Butcher-ben kapott helyet, az „I am the hammer of the Gods, I am the shield, I am the sword” sorok még Joey deMaio-éknak is jól állnának. A folyamatos riff-attack épp az egészséges, bő félórás terjedelemben lett rögzítve. A vadnyugati tematika és a groove-os death/thrash metal házasítása az összetevők megfelelő mértékben megválasztott arányának köszönhetően Folsomék kezeiben gyúlékony elegyet alkot. A koncepció nem telepedik rá a zenére, csak díszíti és színezi azt.

Ha a külsőségeket és a szövegeket figyelmen kívül tudjuk/akarjuk hagyni, a SpiritWorld muzsikája simán betalálhat a fenti csapatok táborának konzervatívabb tagjainál is. Az a fajta muzsika ez, ami nem az agytekervényeket, hanem a végtagokat hozza mozgásba.