Az ipari metal legjobb korszakában voltam tinédzser, ezen belül is az NDH (=Neue Deutsche Härte) felfutásának idején és tisztán él bennem a 25 évvel ezelőtti pillanat, amikor először ismerkedtem a Die Krupps, a KMFDM és persze a Rammstein zenéivel. Így talán fel tudom vezetni azt, hogy mennyit jelent számomra a Rammstein zenéje és hogy a német hatosfogat diszkográfiájában a Herzeleid és Sehnsucht milyen kiemelt helyen van nálam. A többi nagy, 90-es évekbeli kedvenc szinte azóta el is süllyedt, vagy legalábbis szundi módba tette magát, de a Rammstein nem. Hozta az albumokat, szépen sorban. Bár az utóbbi Deutschland fémjelezte, cím nélküli lemezre tíz évet kellett várni és nálam nem is váltotta be a reményeket, az a lemez lóg ki nálam leginkább az életműből. Terv szerint azt az albumot turnézták volna rommá, de a koronavírus járvány jött és felülírt mindent. A zenekar tagjai otthon maradtak és kiírtak magukból egy lemeznyi dühöt, vágyat, aberrációt és fájdalmat.