Kíváncsi lennék rá, hogy hány ma megjelenő Metallica lemezajánló kezdődik az Overkill emlegetésével. Nem, nem arról van szó, hogy a new yorkiak is épp a mai napon jelentkeztek aktuális lemezükkel, még csak arról sem, hogy a két zenekar közel azonos időben indult. Az indok csupán személyes, ugyanis a 72 Seasons kapcsán a különböző rajongói fórumokon elérhető hozzászólásokat olvasgatva egy 1994-es keltezésű, Bobby „Blitz” Ellsworth által adott interjú bevezető gondolata jutott eszembe.
A szerző ebben a régi interjúban azzal kezdte sorait, hogy a zenekar már közel tíz éve van a lemezes pályán, mely számadat akkor, tizenéves fejjel mellbe is vágott. Már akkor veteránként tekintettem a nyolcvanas évek zenekaraira. Azóta pedig lassan újabb három évtized telt el, és ahogy az Overkill, úgy a Metallica tagjai, meg persze mi rajongók sem fiatalodtunk.
Az utóbbi félmondatot hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Emiatt nem értem azokat a kommenteket, melyek még mindig az első három, négy, jobb esetben öt lemezt, netán csak azok valamelyikét emlegetik hivatkozási alapként, kiindulási pontként, ha az új Metallica albumra terelődik a szó. Az olyan közhelyeket pedig nem is látom értelmét hosszasan taglalni, melyekbe a demós korszak, Lars dobolása vagy Kirk gitárjátéka kapcsán folyton belefuthatunk.
Hogy csak a bevezetőnél maradjak, lehet persze Overkillezni, esetleg Motörheadezni, AC/DC-zni, netán Slayerezni, mondván, hogy ezek a bandák mindig is ragaszkodtak az általuk lerakott alapokhoz, és évtizedekre rúgó pályájuk során sosem váltottak igazán nagyot. A Metallica azonban a folyamatos változásokról szólt; így utólag visszatekintve a zenekar első két évtizedében mindenképp ilyen volt. Arról, hogy ezek, az egyes lemezekhez köthető változtatások a maguk idejében vagy mai szemmel nézve jól sikerültek-e vagy sem, természetesen mindenkinek megvan a maga szubjektív és megdönthetetlen igazsága. Tény viszont, hogy a 2008-as Death Magnetic óta a négyes ráállt egy olyan irányra, mely kapcsán már csak finomhangolásokat végeznek. Az úttörés téren ők már megtették a magukét, nem hatvan környéki zenészeknek kell kijelölniük a fémzene friss irányait. Aki látta a rövid tavalyi videót Hetfieldről, ahogy gyermeki lelkesedéssel Garry Pepperd tekerésére headbangelt az ősi Jaguar nótát hallgatva, bizonyára velem együtt elhiszi, hogy Jamesék nem vágynak másra, csak minden mögöttes szándék nélkül élvezni akarják a közös zenélést. A tegnapi mozis élmény pedig csak megerősített ebben.
Úgy érzem, hogy hat és fél évvel a Hardwired… után az előző lemez logikus folytatását kaptuk kézhez. A friss anyag kb. úgy viszonyul az elődjéhez, ahogy annak idején a Master Of Puppets a Ride The Lightninghoz. Ha ezeket a sorokat olvasod, minden bizonnyal maradéktalanul képben vagy a 72 Seasons sztorijának hátterét illetően. Ha mégsem, annyit épp elég elárulnom, hogy a szövegek a felnőtté váláshoz vezető út stációit taglalják, a témaválasztáshoz pedig a ritmusgitáros/énekes olvasmányélménye szolgáltatta az alapot.
Az utóbbi évtizedek zenehallgatási szokásai elvették tőlünk azt az élményt, hogy egy az egyben ismerkedhessünk egy friss lemezzel. Idejétmúlt hozzállásommal mindenesetre igyekszem kiiktatni az életemből az előzetes, digitális single-ként kihozott dalokat. Ezt a szokásomat többé-kevésbé sikerrel művelem, de a Metallica esetében nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, így – mint manapság már mindenki – az új szerzeményekkel abban a sorrendben és közülük épp azzal a négy dallal ismerkedtem, amikor és ahogy a promóciós gépezet adagolta elénk a friss falatokat.
A végleges dalsorrendre pillantva megállapíthatjuk, hogy a tucatnyi tételt felvonultató korong mindegyik harmadából kaptunk ízelítőt. A még tavaly kidobott Lux Æterna a maga Motorbreath/Hardwired-vonalas három percével messzemenő következtetésekre még nem adhatott okot, de az egyszerűségében rejlő bájával többnyire pozitív reakciókat váltott ki a táborból. A Screaming Suicide már megosztóbbnak bizonyult, nem beszélve az If Darkness Had A Sonról és a címadóról. Utóbbi a lemez nyitó tételeként elég meglepő húzás, a válaszolgatós „Wrath Of Man…” kórus ugyan ül, és a koncerteken is működni fog, de - izgalmas - hét és fél perc azért nincs ebben a döngölős témában. Annak ellenére sem, hogy a tábor megmondó emberei által sokat támadott Kirk itteni szólója a Dyers Eve forgatókönyve szerint került lemezre.
A dallistán a kedélyesen riffelgető, de érzésem szerint sehová sem tartó Shadows Follow-t habozás nélkül felcseréltem volna a lemez végére száműzött, ikergitáros Too Far Gone?-ra vagy a világbajnok Room Of Mirrorsra. Az utóbbi kettő kapcsán a tegnapi filmben Hetfield nem véletlenül emlegette a Thin Lizzyt, az írekhez én még hozzátenném a Stained Class-korszakos Judas Priest befolyását is. A Cyanide-rokon Screaming Suicide vokális téren erős igazán, egyébként egy az egyben mehetne akár a Death Magneticre, akár a Hardwired… lemezre.
A korai NWOBHM befolyása – azaz a Diamond Head hatása – elsősorban az If Darkness Had A Son szerkezetén észlelhető. Remek darab, melynek a középrésze sem fullad unalomba. Gyors egymásutánban akadnak még ilyenek a korong utolsó harmadára. A Sleepwalk My Life Away kapcsán a ritmusszekció a dob-basszus intrót emelte ki. A Black Sabbathos riffelés mellett valóban ez a legfőbb jellegzetessége ennek a döngölős, bólogatós tételnek, mely a Shadows Follow mellett egyelőre a legkevésbé tudott meggyőzni. Ha volt már The Unforgiven II és III, miért ne lehetne akár Sad But True II is?! A Trujillo énekével megtámogatott, málházós You Must Burn!-ben ha nem is pontosan ezt, de valami ilyesmit kapunk. Nem emlegettem még a Crown Of Barbed Wire-t és a Chasing Light-ot, ezek ugyanis elvesznek a lemez közepén, annak ellenére is, hogy épp ez a két szerzemény lenne hivatott nyitni a képzeletbeli „B” oldalt. Eltörpülnek a fentebb már emlegetett, utánuk következő daltrió előtt. A záró Inamorata a maga több, mint tizenegy percével egy érdekes kísérlet, különösen a prog. rockos ízű dob-basszus középrésze az. Az effélékre szoktuk mondani, hogy „utaztatós tétel”.
A 72 Seasons nem reformálja meg a huszonegyedik század önismétlésben fuldokló metalját, de nem nevezhető egy csuklóból kirázott rutinmunkának sem. A lemezt, mint egészet a zenekar MAI önmagához és a színtér jelenlegi kínálatához viszonyítva egy nagyon erős négyesnek érzem, ami bizonyos pillanataiban (nálam pl. Room Of Mirrors, Too Far Gone?, Screaming Suicide, illetve If Darkness…) alulról súrolja az ötös szintjét. Ha vannak még bennük ilyen dalok, mint a zárójelben emlegetettek, egyelőre semmi okuk gondolkodni az önkéntes nyugdíjaztatáson! Sok a groove, kevesebb a thrash és sehol egy lírai pillanat, de a 72 Seasons így is a Greg Fidelman nevéhez köthető korszakuk – számomra - legerősebb anyaga.
