A kortárs hard rock egyre belterjesebb. Leginkább épp erre az irányzatra jellemző a mondvacsinált, egyszeri alkalomra, jobb esetben is legfeljebb néhány lemezre szóló supergroup-ok sora. Szintén ehhez a műfajhoz köthető az ún. házi dalszerzők megjelenése és a végleges kiégésig tartó néhány éves tündöklése, illetve ennek folyományaként a stílus régi rajongói számára talán legnehezebben emészthető jelenség, a lemezek késztermék jellege.
Az irányzatot szemmel láthatóan egy-két kiadó tartja kézben, így mindig örömteli, ha ebben a műfajban a nem várt irányból, és a fenti trendeket figyelmen kívül hagyva érkezik egy-egy jól sikerült, vagy legalábbis kellemes utóízű lemez. Számomra tavaly ilyen volt a Magical Heart lemezismertető formájában is taglalt korongja, idén pedig ugyanilyen - lesz - a The Ground Shaker aktuális anyaga.
A jövő időt azért használom, mert a Rogue Asylum névre keresztelt korong hivatalosan csak pénteken fog megjelenni. A borító és a logó egy modern metal vagy egy valamilyen core-ságban szenvedő lemez képét sejteti. Az utóbbiról szó sincs, a négyes egyértelműen a hard rock dallamos, de kétségtelenül modernebb ágában utazik; az időgépük nem 1989-re lett programozva, hanem 1994 környékére, amikor már tényleg csak a valóban elszántak utaztak ebben a műfajban.
Nem hajmetalról, hanem némileg nyersebb felfogású, de mégis dallamokban gazdag hard rockról van szó, esetenként olyan szigetországi zenekarok nyomdokain, mint a Gun, a The Almighty vagy a Little Angels, illetve a Thunder (pl. Dragon In The Sky és Demons In My Dreams). Az időgép azonban menetközben gyakran ugrik az ezredforduló környékére, ezzel együtt pedig a földrajzi fekvés is változik. Egyik pillanatról a másikra 2005 környékén érezhetjük magunkat, a műfaj ilyenkor – jobb megnevezés híján - amerikai rádiós rock.
A svájci négyes zenéje ezekben a pillanatokban olyan nevekkel rokonítható, mint a Stone Sour, a Nickelback, a Foo Fighters vagy akár a Daughtry (lásd: 88 Strong As A Lion, Mask Of Insanity, illetve I Wonder Why). A harmadik, egyúttal legritkábban járt csapásvonal pedig a honfitársak, a Gotthard és a Shakra neveivel jelölhető ki. Egyebek mellett ilyesmi az A World Which Only I Can See.
Lehet, hogy felesleges is ilyen tudományosan körbejárni a zenekar stílusát, a lényeg úgyis annyi, hogy itt vannak a groove-ok és a melódiák is, a nagy egész pedig szimplán hard rock, melyet modern köntösbe csomagoltak. Ha már csomagolás; a digipak CD bookletje nem halmozza el infókkal az embert, még a dalszövegeket sem mellékelték, illetve zenekari fotó sincs. Szemmel láthatóan az egyszerűségre utaznak, és ez a – számomra egyébként rokonszenves - mentalitás maximálisan áll a négyes zenéjére is. Sok nevet emlegettem már, de a miheztartás végett itt, a legvégén még kettőt bedobnék melléjük, ezek pedig a Volbeat és a Mustasch. Szóval, ha a fenti zenekarok bármelyikével szimpatizálsz, akkor jövő héten a The Ground Shakerrel is tehetsz majd egy próbát; revelációt nem ígérhetek, de egy kellemes háromnegyed órát igen!
Kétségtelen, hogy a dalszerzésért felelős Giro Reign gitáros/énekes mindent tud az utóbbi három évtized hard rockjáról, és a tizenhárom nótában ügyesen is sáfárkodik ezzel a tudással. A Rogue Asylum egyébként az alpesi négyes második nagylemeze. Az előzményhez, a 2017-es Down The Hatch-hez nem volt ugyan szerencsém, de utólag igyekszem majd pótolni a mulasztást.
