Az underground és a supergroup kifejezések végképp nem férnek meg egymás mellett. A fővárosi Noble Victory kapcsán azonban ha címszavakban akarunk fogalmazni, ettől rövidebb és egyértelműbb leírást nehéz lenne találni. A death metal alapú muzsikában utazó ötöst alkotó zenészek mindegyike évek, mi több, esetenként évtizedek óta aktív szereplője a hazai földalatti mozgalomnak.
A társaság tagjainak múltja, zenei gyökerei alapján azonban az énekes, Szalai Ádám kivételével korántsem olyan egyértelmű a stílusválasztás. Ádám a három lemezt megélt Blood Rainbow egykori vokalistájaként kétségtelenül a death metal felől érkezett. A két gitáros, Fellegi Ádám és Herczeg László azonban muzsikusként a hardcore irányából jött. Newborn, illetve Sedative Bang ugyebár. A ritmusszekciót alkotó Papp Attila-Szirota Márió duó múltjának ugyan utána kellett néznem, de a lényeg, hogy a négy itteni hangszeres a dallamos hardcore-ban utazó This Calling soraiban is együtt muzsikál.
Az összeszokottság pedig érződik is a Minotaur című bemutatkozó korongon, bár Laci nekem elsősorban a Magma Rise hathúrosa marad, gitárostársa nevéről pedig elsőként mindig a Bridge To Solace ugrik be. Az itteni fő dalszerző épp az utóbbi figura, a minden hangszeren, sőt talán még a mikrofon mögött is bevethető Fellegi Ádám volt. Ádám már az általa írt Bridge To Solace lemezeken is nyilvánvalóvá tette az őt ért göteborgi death metal hatásokat, gondolok itt elsősorban az At The Gates-re és a Dark Tranquillity-re. Természetesen ezeket a Noble Victory kapcsán is elkezdhetjük emlegetni.
Az itteni death metal azonban nemcsak a ’90-es évek közepére-végére, hanem alkalmasint az évtized elejére is vissza kacsintgat. A Minotaur esetében a svédek helyett/mellett a klasszikus amerikai, elsősorban az Obituary nevével fémjelezhető irányvonalról van szó. A nótákban pedig hol egyenesben, hol pedig burkoltan fel-felbukkannak hardcore-os stíluselemek is.
A negyven perc körüli anyag első nyolc dala egy témakört jár körbe, a lemez címének megfelelően a görög mitológiáról, azon belül pedig Démiurgosz történetéről van szó. Szalai Ádám bookletben lévő jegyzetei pedig arról árulkodnak, hogy szövegíróként alaposan bele is merült a témába. A Grenma stúdióban rögzített és Simon István által a gyulai No Silence-ben kevert anyag kellően nyers megszólalást kapott, nem az egyéni kvalitásokon, hanem az összhatáson van a hangsúly. A legutóbbi Obituary anyag szólt, illetve a friss Dying Fetus szól hasonlóan.
Az ötös amúgy a groove-központú, döngölős témáknál és a felpörgetett tempóknál egyaránt elemében van. Ádám mély hörgése pedig John Gallagher mester dolgait idézi. Már a nyitó Red-Black Mountainsben is akad hardcore-os kiállás, a levezető riffelés viszont az Amott testvérek dolgait, azaz a korai Arch Enemy-t idézi. A jóféle kiállással felturbózott Digital Sarcophagus-ban már egyértelműen beköszönnek a göteborgi hatások, a rikácsolós vokálok is észak felé tendálnak. Ki kell még emelnem a kifejezetten Bridge To Solace-es, de rendhagyó középrésszel bíró Mask Of Horrort, a Gutted-es Hajnali Sanyi vokáljaival megbónuszolt Tombstones Of Cosmost és a Misery Index/Dying Fetus-vonalas Boulvard Of Illusionst is.
Bár konceptlemezről van szó, felesleges közjátékok, introk, átkötők nem törik meg a lendületet. A zenekar a konceptanyag egyfajta extrájaként a záró Our Real Heroes-zal a magyar színtéren – tudtommal – elsőként emlékezett meg a tavaly elhunyt Lénárd Lászlóról. Tét nélküli örömzenélésről lévén szó, komoly esély kínálkozik a folytatásra. Úgy érzem, hogy Szalai Ádám dalszövegein túl a zenében is megvan a kellő fantázia és változatosság ahhoz, hogy a Noble Victory „rendes” zenekarrá váljon.
