Seress Rezső klasszikusa ugyan nem csendült fel, de aki egy kicsit is ismeri a kaliforniai She Wants Revenge zenéjét, bizonyosan átérzi a párhuzamot az alcímet olvasva. Az SWR-t nem könnyű egyetlen műfajba besorolni. Számos előadótól merítettek ihletet az alternatív rock, poszt-punk vagy a new wave világból, hogy aztán igazán mesterien adják át itt-ott a nyolcvanas évekre emlékeztető dark wave és gótikus rock hangzású dalaikat.
A duót Justin Warfield és Adam Bravin hívta életre még 2005-ben és ahhoz képest, hogy már majdnem 20 éve léteznek, meglehetősen ritkán adtak ki nagylemezt. Az első 2006-ban a She Wants Revenge címet kapta, 2007-ben a This is Forever albumot hozták össze, amit 2011-ben a Valleyheart követett. Zenéjüket hallgatva néha tényleg úgy érzi az ember, hogy a duó elég sok időt áldozott – jó értelemben véve természetesen – a Joy Division, Bauhaus, Depeche Mode szentháromság oltárán, hogy aztán ügyesen elmossák a határokat a különböző zenei stílusok között. A dalok szerelemről, veszteségről, szívfájdalomról, árulásról, a vágyakozásról vagy a modern korban való élet érzelmeiről szólnak. A zenekarról legtöbbször a Tear You Apart című szám kerül említésre, amiből nemcsak videoklip készült, de több amerikai film betétdalaként is felbukkant. Felléptek többek között a Depeche Mode vagy Peter Murphy előzenekaraként, de Justin Warfield vokalistaként közreműködött a Placebo Spite and Malice szerzeményében.
Az elmúlt időszakban a nézeteltérések, belső feszültségek őket sem kerülték el, először 2012-ben vonultak vissza egy kis időre, majd 2020-ban a Covid hozta felszínre az ellentéteket és akkor úgy tűnt, hogy végleges a kenyértörés. A pandémia múlásával viszont a nézeteltérések is rendeződtek. Tavaly augusztusában kezdtek el újra koncertezni Észak-Amerikában. Az idei évben pedig Európa felé vették az irány és az Eternal névre keresztelt turné keretében a Dürer Kertet is célba vették. Új lemez is készülőben, aminek kiadását 2024 tavaszára tervezik, viszont remélhetőleg decemberben már kaphatunk belőle egy kis ízelítőt.
Mivel zeneszerető lelkem egy része a stílus megszállottja, és sosem láttam még őket élőben, nagyon vártam már ezt a koncertet. A tervezettnél később érkeztem a helyszínre (hív a vasút, vár a MÁV…), úgyhogy volt egy kis kapkodás. A ruhatár-mosdó-pult meglátogatása után bevetettem magam a nagyterembe. Nem volt tömeg, lazán a színpadhoz közel sikerült helyet foglalnom. A közönséget elnézve úgy tűnik, hogy az SWR a legkülönbözőbb élethelyzetű és zenei hatású szubkultúrát, rajongókat vonzza egy kis közös szomorkodásra.
A kiírás szerint előzenekar nincs. Helyette a magyar techno szintér egyik képviselője Man + Machine DJ szolgáltatta a bemelegítést. Mivel ebből a performanszból csak az utolsó pár percet csíptem el és nem is igazán az én terepem ez a fajta zeneszolgáltatás, nem szeretném és nem is tudom megítélni az elhangzottakat. Az átszerelés nem vett el sok időt, így pontosan 20.30-kor már a színpadon is volt a fő attrakció és máris a húrok közé csaptak; az első lemezről a Red Flags and Long Nights nyitotta a repertoárt.
A dübörgő gitárok, fekete szerkót és némi sötét sminket viselő arcok, a félhomály és a jellegzetes örlődő, melankólikus hangzással érkező zene azonnal beszippantotta a közönséget. Szinte átvezetés nélkül, egymásután jöttek az ismertebb darabok, mint a These Things vagy a She Will Always be a Broken Girl, de felcsendül egyik személyes kedvencem a Take the World, ami adott egy kis kitérőt az alapvetően gitárcentrikus szett közepette. Az ember teljesen belefeledkezett a zenébe. Justin Warfield hangját személyesen, élőben hallani igazán felemelő volt, amit szerencsére a hangosítás sem tudott befolyásolni. Szerényen és viszonylag ritkán kommunikált az egybegyűltekkel.
Az utolsó etapra azért már ő és a zenekar is lazábban mozgott a színpadon, így a rájátszásban volt egy kis közönségénekeltetés is; az Out of Control egész jól ment a publikumnak. Az énekes kinyújtotta a mikrofont és a tömeg hangosan skandálta a refrént. Aztán, ahogy zárásként a Tear You Apart beatje felcsendült még a visszafogottabb rajongókat is megmozgatta ez a klasszikus, ami oly sokat tett hozzá a csapat ismertségéhez.
A közel másfél órás koncerten nagyjából 16 dalt kaptunk és még egy új darabot is eljátszottak a készülő lemezről.
Összességében nekem nagyon bejött ez a buli és hálás vagyok a lehetőségnek, hogy láthattam őket élőben. Ugyan a hangosítással voltak problémáim, mert mire megtaláltam azt a helyet, ahol végre átjött a fíling, amitől az SWR igazán különleges; a szintetizátor, a misztikus ének és az éles gitárriffek különleges ötvözete, a koncertből eltelt legalább 20 perc. Ettől eltekintve úgy gondolom, hogy kiváló zenei élményt kaptunk. A She Wants Revenge továbbra is hű maradt az eredeti stílusához, sötét hangulatához. Örülök, hogy folytatják a közös zenélést és bízom benne, hogy ez az újra indulás nem tiszavirág életű lesz csak.
