Február elején az A/Oratos bemutatkozó lemeze kapcsán már emlegettem a Griffon nevét – azóta pedig be is futott a párizsiak harmadik korongja. Bizonyára sokan vagyunk úgy egy-egy underground megjelenés kapcsán, hogy az ismerkedés korai fázisában lelkesedünk az adott kiadványért, majd hetek (hónapok) múltán már nemhogy a dalokra, de magára a kiadvány címére sem emlékszünk, legrosszabb esetben pedig a formáció neve is törlődik a memóriánkból.
Ha az utolsó félmondat kapcsán nem is, az előbbiekre nézve jómagam több személyes példát is tudnék hozni. De akadnak ellenpéldák. Így szintén rendhagyó eset, ha egy földalatti formáció lemeze bizonyos időközönként, akár évek múltán is elő-előkerül. Az utóbbi eset igazolásaként a black metal territóriumán belül maradva - személyes szinten - a Griffon nevét, és az alakulat második teljes értékű kiadványát kell felhívnom.
Ha tárgyilagos akarok/akarnék lenni, kijelenthetem, hogy a francia black metalosok zeneileg semmilyen egetverő újdonsággal sem álltak elő a 2020-as ὸ θεός ὸ βασιλεύς című lemezükön. Huszonegyedik századi black metalról volt szó, mely csápjaival a ’90-es évek közepének északi fekete fémjéhez kapaszkodott, de nem idegenkedett az irányzat bizonyos kortárs törekvéseitől sem. A dalok ugyan nem nélkülözték a memorizálható részeket, számomra azonban a többletet a kortárs gall black metal formációkhoz hasonlóan a dalszövegek adták. A franciák ugyanis nem a jól bevált, de voltaképp semmitmondó ideológiai maszlagokkal fárasztották az embert, hanem témaválasztás érdekében a történelmi eseményekhez fordultak.
Persze ez sem újdonság, azonban a megvalósítás és a körítés mégis meggyőzött, legyen szó magukról a szerzeményekről, az információdús bookletről, vagy akár a lemez külső megjelenéséről. A folytatásra sokat kellett várni – bár manapság már végképp relatív, hogy egy underground formációnál hogyan alakul a nagylemezek ideális ciklusa.
A vokálokért és a dalszövegekért felelős Aharon és a hathúrost kezelő zeneszerző, Romain Delouvrier által 2012-ben alapított Griffon harmadik nekilendülésre is a stílus határait kijelölő szögesdróton belül maradva, de a saját szája íze szerint celebrálja a fekete fémet. Kilengések nincsenek, de megingások sem észlelhetők. Tiszta, arányos hangképet kapunk – ezek a jelzők természetesen csakis a stílus kontextusában értendők. A De Republica cím és a borítón szereplő, barikádokkal körülvett Notre Dame láttán az ember elsőként a XVIII. század utolsó éveire, a Francia forradalom eseményeire asszociálna.
A forradalmi hangulat stimmel, a történelmi időszak azonban nem teljesen. A Griffon ugyanis bizonyos forradalmakon, korszakhatárokon keresztül idézi meg a világtörténelem egyes köztársaságait vagy azok végnapjait. A L’homme du Tarn nyitányával az I. világháború előestéjén találjuk magunkat - a szövegben Aharon megemlékezik a békepárti Jean Jaurés-ről. A tarni szocialista képviselő neve itthon bizonyára semmit sem mond, de érdemes utánanézni a történetnek! A Julius Caesar elleni merényletet tárgyaló The Ides Of March az ókorba vezeti vissza a hallgatót - a darabnak természetesen semmi köze a szóban forgó Iron Maiden szerzeményhez.
Az A l’insurrection az 1871-es Kommünről értekezik, a franciák a későbbiekben érintik a múlt század ’50-es éveit is. Témában tehát nincs hiány, hagyományos értelemben vett konceptalbumról mégsem beszélhetünk; az egyes tételeket csak az azonos lelkület, a forradalmi hév köti össze. A téma nem telepedik rá a szerzeményekre, maguk a dalok nem vesznek el az egyébként laza koncepció oltárán, és a De Republica terjengősségbe sem fullad. Delouvrier fő hatásai minden bizonnyal Samoth és Euronymous lehettek, nemcsak riffjei, hanem a gondolkodásmódja is az északi mestereket idézi. Másolásról azonban nincs szó, a másodgenerációs black metal ihlette riffeket a dalszerző rendszeresen megszakítja különféle, barikádokra hívó, lelkesítő zenei betétekkel. A sebesség pedig nem cél, hanem csak egy a lehetséges eszközök közül.
A Griffon azokhoz szól, akik kátránybűz helyett (értelmes) mondanivalót várnak a black metaltól, zeneileg pedig a középút hívei, azaz fenntartások nélkül nem tették le a voksukat a necro, a post irányok vagy napjaink extrém black/death törekvései mellett. Erős, tartalmas, egyéni ízekre törekvő lemez.
