A Ministry tipikusan az a zenekar, amit egyszer látni kell az életben. Ez az, ami még az én esetemben, sajnos várat magára. Későn érő típus vagyok, így Al Jourgensen mester munkásságát is későn kezdtem el értékelni. Ellenben azóta folyamatosan nyomon követem, hogy mit művel az öreg. Most meg itt van a a Ministry tizenhatodik stúdióalbuma.

Az igazi megváltás engem a Relapse-szel ért. Azon az albumon megvolt minden, amire akkoriban éppen szükségem volt. Nem mondom, hogy hatalmas Minsitry rajongóvá váltam, de azért vannak időszakok, amikor örömmel rakom fel a zenekar lemezeit. A 2021-es Moral Hygiene óta nem telt el sok idő. Ez a három év teljesen vállalható, ellenben az biztos, hogy Al bácsi most megtalálta azt a hangulatot, amivel visszakanyarodott a 2012-es lemezéhez. Előtérbe kerülnek a riffek, a gitárok és abban is egészen biztos vagyok, hogy rengeteg Slayer illetve korai Machine Head lemez is pörgött, miközben születtek ezek a dalok.

Már a nyitó, előzetesen megismert B.D.E is hatalmasat szakít, de utána indul be igazán a buli. A Goddam White Trash, olyan, mintha a Nailbombot ötvöznénk a technoval és Marilyn Mansonnal, miközben Type O Negative szól a háttérben. Peter Steele imádta az ilyen katonai bejátszásokat, samplingeket, ami marha jól beleilleszkedik a dalba, közben pedig megy az a Mansonos egyszerű zakatolás, amit imádunk. Az Aryan Embrassmnet, viszont egy az egyben egy Slayer riff, atom mód szét torzítva. Ha eddig kétségeid voltak a metal zene és a Ministry kapcsolatával, akkor azok itt omlanak le. Lassú húzós dal, amiben a csordavokál egy kötelező elem. Azt hitted ennyi volt? Akkor a Tv Song még jobban ráerősít erre, hiszen olyan dara van benne, olyan tempó és riff halmaz, hogy még Kerry King is tanulhat belőle.

A dobokat illetően nem tudom eldönteni, hogy ezek programozottak vagy elektromos dobok, azonban az biztos, hogy nem élő. De nem is áll rosszul ennek a zenének, mondhatjuk azt is, hogy megköveteli. Igazából innentől kezdve jóformán, minden dalra elmondható, amiket írtam. A New Religion annyira tetszik, annyira jól van megszerkesztve, hogy elgondolkodtam azon is, hogy megtérek. A mocskos, Manson érát hozza vissza az album utolsó előtti dala, a Cult of Suffering. Na, nem a sokkolásra kell gondolni, meg az elmebeteg dolgokra, de valahogy nekem hangulatban egyből az öreg Mr. Warner ugrott be. Azért az albumot záró Ricky’s Hand nem hazudtolja meg magát és a zenekart. Benne van az, amitől sokan iszonyodnak és ami miatt nem tudják elfogadni Al bácsit és a műveit. De valahogy ez most nagyon működik!

Továbbra sem kötök vérszerződést a zenekarral, de az is biztos, hogy nagyon király lemezt raktak le. Az évben eddig még ennél jobbat nem hallgattam, pedig mögöttem van már így is pár album. Nagyon nagy királyság lenne, ha az elmaradt koncertet valaki végre pótolná!