A kétszeres Grammy-díjas, a sokszor hivatkozott Minden idők ötszáz legjobb albuma listán szereplő, továbbá a Billboard kétszázasának csúcsát több lemezével is megjárt Vampire Weekend neve itthon ritkán kerül szóba. Az Ezra Koening zenekarvezető által a 2000-es évek közepén a Columbia Egyetemen összehozott együttes terepe, célközönsége bizony nem Közép-Európa.
Bár a tagok a felmenőik révén különféle etnikai hátterekkel rendelkeznek, de amerikai létükre vérbeli angol gyökerű, poppal vastagon átitatott rockzenében utaznak. Hasonló tehát a képlet, mint a The Killers esetében. Még Brendon Flowerséknek kevésbé kenyerük a kísérletezés és elég messze vannak a poptól is, addig a Vampire Weekend a bátrabb dalszerzés, dalszerkesztés híve. Az Only God Was Above Us pedig a zenekar ötödik nagylemeze.
Az előzmények ismerőinek talán elég lenne annyit írnom, hogy az ötödik anyag is hozza a kötelezőt. Koening fő dalszerzőként a szabad dalszerkesztés híve, az indie és az alternatív irányzathoz egyaránt sorolt zenekar most is bátran nyúl minden eszközhöz, ami belefér a huszonegyedik század rockzenéjébe. Ezek az eszközök pedig nem kizárólag az elődök által évtizedek óta elhasznált és elkoptatott dolgok – persze szép számmal vannak ilyenek is köztük –, hanem többnyire a kortárs könnyűzene aktuális törekvései. Erre persze lehet reflektálni azzal, hogy a mai könnyűzenében semmi újdonság sincs, sokszínűség címén pedig csak az egymástól esetenként távol álló irányzatok vegyítése folyik…
Az Ice Cream Piano a Radiohead szellemében merengve nyitja a lemezt, majd kb. dance rockig pörög fel, de már ebben a dalban is akad nagyzenekari téma, hogy végkifejletként disszonáns hangokba fulladjon. Ezek a bizonyos, az első hallgatások alkalmával fülbe ötlő disszonáns motívumok amúgy a csapat ismerőinek nem lehetnek váratlanok. A Classical meghatározó dallama is nagyjából annyira formabontó, mint a korai The Coral ilyen irányú próbálkozásai voltak, de akad itt – és a Mary Boone című darabban szintúgy – némi bárzene is. A lényeg, hogy ezek a motívumok működnek, és egyéni ízt adnak a daloknak. A Capricorn az 1965 környéki Beatles szellemét idézi, némi ősi Simon & Garfunkel ízzel, középtájt modernebb csavarokkal. A Connect igazi kísérleti motívum, valahonnan Beck és az Arcade Fire környékéről. A vokális szempontból dream popba hajló Prep-School Gangsters egy tök egyszerűnek tűnő darab, fenntartások vagy zárójelek nélkül mégsem tudom semmihez sem hasonlítani. A ritmuscentrikus The Surfer tiszteletbeli Radiohead szerzeményként indít, az ezredforduló környékéről, majd ’60-as évekbeli popba torkollik. A Gen-X Cops szimpla hangszereléssel egy lendületes britpop nóta is lehetne, a záró Hope pedig a mantra-szerű refrénjével, illetve a maga egyszerűségével és minimalizmusával némiképp kilóg az előzmények sorából.
Mindegy, hogy indie rock, alternatív, vagy bármi más, a lényeg az, hogy mainstream létére változatos és egyúttal könnyen befogadható. Röviden ennyi az Only God Was Above Us, illetve maga a Vampire Weekend lényege. Érthetetlen, hogy egy ilyen bátor lemez hogyan lehet sikeres a kislemezek és a lejátszási listák korában, de – hogy egy ide illő közhellyel éljek –, ami jó, az jó. Sőt, ami manapság sikeres, az is lehet jó.
