Amikor a családdal véglegesedett, hogy idén nyáron a gyerekekkel New Yorkba utazunk, egy fontos kikötésem volt: koncert(ek)re el fogok menni és az utazás dátumát azokhoz kellene igazítani. Ezzel lényegében egy közel harminc éve ott lebegő álmom is teljesülhet. Aki hardcore zenén (is) nevelkedett, annak NY etalon város és helyben megélni egy vadabb koncertet még így 45 éves fejjel is extrán motiváló volt.
Mindenképpen olyan zenekarok fellépési voltak becélozva, amelyeket régóta nagyon szeretek és Európában ritkán fordulnak meg, illetve aránylag kisebb létszámú, intimebb klub helységben legyenek. Azokat jobban preferálom, mint a fesztiválokat. Végül két csoda jött össze. /Fotó: Keith Marlowe/
A Seattle-ből származó, Murder City Devils se mai darab és ők is feloszlottak már egyszer, 2001-ben. Arról a búcsú koncertről kijött album és DVD – aki még nem látta, érdemes megnézni, vannak benne érdekes történések. Főleg az ‘Idle Hands’ alatti kisebb káosz betekintést nyújt arról, hogy milyen is volt a banda fiatalon a hőskorában, nagyon megélték azt a búcsút.
A stílusukat nálam sokkal tapasztalabbak garázs punk-rocknak nevezték el, szintetizátorral megfűszerezve. Tökéletesen összerakott számok, bármikor meghallod, azonnal jár kezed-lábad-nyakad a fülbemászó ritmusra. Rövidebb munkásságuk alatt olyan alap és zseniális számokat írtak, mint az ‘18 wheels’, ‘I want a lot more’, ‘I drink the wine’ vagy ‘Idle hands’, ha csak a pörgősebbeket nézzük. Ez teljesen más világ, mint a pozitív SxE Have Heart, viszont hasonlóan hatalmas kedvencek. Náluk volt pia, bú, bánat, kemény szórakozás meg egyebek, igazi rock’n’roll. Talán ezért sem bírták (bírják) huzamosabban együtt már.
A zenekar alap emberei:
• Spencer: a vöröses hajú szemüveges rekedthangú introvertált énekes (és költő, festő), aki szerintem még mindig keresi a helyét a világban, alkohollal való szoros kapcsolata pedig nagy valószínűséggel még mindig elég komoly
• Dann: a gitáros zenei agy, többszörös Grammy jelölt, aki a mindennapokban is zenével foglalkozik (producer, hangmérnök, zeneszerző)
• Derek: a langalétra hosszúkezű basszgitáros, kicsit Krist Novoselic hasonmás, jellegzetes mozgással, aki már teljesen hétköznapi civil munkát végez
• Coady: az állat dobos, aki több jelentősebb bandában játszik vagy játszott, mint a Melvins, Big Business vagy a High on Fire
• (Szintetizátor fronton sűrűbb volt a mozgás)
Én anno lemaradtam a múlt ezred végi fellépéseikről, ami talán Németországban volt legközelebb hozzánk. Régen olyan nevekkel is turnéztak együtt, mint a Botch vagy At the Drive in, sőt pár US stadionkoncertre befogadta őket a Pearl Jam is még 1998-ban.
Közel 10 év kihagyás után ők is úgy döntöttek, hogy nem felejtik el teljesen a zenekart és 2007 óta évente pár koncertet azért összehoznak (= jellemzően 3-6 eseményt), de ezek mind amerikai városokban voltak. Európában legjobb tudomásom szerint több, mint 20 éve léptek fel utoljára. Illetve közben azért kiadtak egy nagylemezt 2014-ben és idén egy érdekesebb kislemezt is. Jelenleg inkább egy szerelemgyerek projekt bandává vált a dolog, limitált aktivitással. Amikor feljött a hírfolyamon a júliusi két koncertjük, tudtam, hogyha összejön NY, akkor őket látnom kell. A jegyre lecsaptam gyorsan az elővétel során, így ezzel nem volt semmi extra bonyodalom.
A Webster Hall Manhattan közepén van, talán régebben egy színház lehetett, azt alakították át nagyon hangulatos, többszintes koncerthelyszínnek, galériás 1,500 fős nézőtérrel. Have Heart pólóba mentem, a beengedésnél a karszalagos dolgozó rákérdezett, hogy voltam-e a koncerten, mert ő volt és hatalmas élménynek élte meg. Majd ez a párbeszéd pár perc múlva megismétlődött a merch árussal is. Jó emberek, barátságos környezet. Nem volt sold out buli, de azért meglepett, hogy olyan fél ház lehetett csak, életkorra is inkább a 40 +-os korosztály jelent meg. Konszolidáltabb, keményebb zenét kedvelő középkorúak, vasárnap kora esti programja volt ez.
Mivel csak pár dollárral kellett többet fizetni a galériás jegyért, ezért azt vettem meg korábban. Rákészülve, hogy nyugiban, jobb helyről, teljesen belátva fogom élvezni a koncertet. Ott helyben derült ki, hogy ez valami VIP jegy lett a fenti részen, külön lift járt liftes fiúval és egy elkülönített, saját biztonsági emberes kis 15-20 fős részre szólt a jobb oldalra. Itt már nagyobb szerencsével jártam a rozé fröccs beszerzéssel, de azért meglepett a közel 20 dolláros végösszeg. A további negatívum a brutális légkondizás volt, max. 15 fok lehetett bent mindenhol (kint 30+ fok, úgy is öltöztem fel…), így remegő kézzel szorongattam a drága ‘koktélomat’.
Előzenekar a full női, NY-i, nagyon kreatív nevű TERMINATor volt. Közel egy órát játszottak, zajongtak, csináltak mindent lelkesen különböző hangszerekkel és eszközökkel. De engem sehogy sem tudtak megvenni, nekem túl erőltetettnek tűnt az egész. Így már egyre türelmetlenebbül vártam a zimankóban a MCD fellépést.
/Fotó: Keith Marlowe/
Végül 9 óra körül el is jött a várva várt pillanat, tökéletes helyről, fentről közelről mindent belátva jöhettek is a dalok. Egy félénk kezdeti üdvözlés után be is durvultak a Dance Hall Music számmal. A frontember Spencer egy sokatmondó ‘Native Americans were never homeless before 1492’ pólóban jelent meg, a zenekartagok mozgása semmit sem változott a 20+ év alatt, a hangzás pedig fenomenális volt, eszméletlenül jól szólt minden. Tisztán, hangosan, mélyen, ahogy illik. Ami egyből feltűnt az a dobos Coady játéka, folyamatosan vonzotta a szemet az a pontos, könnyed, de kemény és látványos technika. Kedvenc dobossá vált a Catharsis-os Alexei mellé, eszméletlen az ember tényleg.
A számok átöleltek minden korszakot és albumot, az elvarázsolt közönség is egyre oldottabb lett. Pár számnál a frontembernek volt lehetősége többször is bemutatni a sajátos technikát ahogy a mikrofonfejre ráharapva énekelt; a ‘Hey Playboy’ című számot a közönség között mászkálva adta elő, be-be vonva egy-két embert is a dalba. A PJ Harvey feldolgozás alatt pedig az előzenekar fúvósa is becsatlakozott, ez jó produkció volt részéről.
/Fotó: Keith Marlowe/
Setlist:
1. Dance Hall Music
2. It’s in My Heart
3. Cruelty Abounds
4. I Want a Lot Now (So Come On)
5. Somebody Else’s Baby
6. Pale Disguise
7. Midnight Service at the Mutter Museum
8. Idle Hands
9. Officer
10. Hill & 6th
11. Dancin’ Shoes
12. Hey Playboy
13. In the Dark Places (PJ Harvey feldolgozás)
14. Press Gang
15. I Drink the Wine16. Pele’s Feet
17. Take the Train
18. Rum to Whiskey
19. 18 Wheels
20. I Don’t Wanna Work For Scum Anymore
21. Murder City Riot
Az elején jeleztem, hogy idén kijött egy érdekesebb kétszámos kislemez tőlük, ami többszöri hallgatás után is maradt az érdekes kategóriába nálam az utazás előtt, igazából nem tudtam hova tenni és besorolni ezeket a szomorkásabb dalokat. Viszont élőben helyrekerült minden, összeálltak a dallamok és hangszerek, ámultam teljesen, főleg a ‘Pele’s Feet’ alatt. Annyira szépen szólalt meg az a gyönyörű gitártéma, mellé háttérben az ütemes és dühös dobolás, hogy azonnal a top kedvend MCD számok közé került. Rongyosra hallgattam és hallgatom azóta is ezt a friss mini albumot.
Ahogy kerültünk egyre közelebb a végéhez, úgy kezdett fáradni Spencer mozgása, koordinációja és énekhangja. Korábban azt olvastam, hogy jól van, a koncert alatt is csak kortyolgatott valamit, így ebben a hiszemben néztem az előadását. Az utolsó előtti számnál viszont megtörtént a baj, Dann előtti ládában megbotlott, telibe ráesett mellkassal – bordatöréses mozdulatnak simán kinézett a dolog – és ott fekve folytatta. A gitáros hosszasan leguggolt hozzá, valamit mondott is neki, közben a pólójánál fogva lehúzta a ládáról... Spencer meg közben énekelt tovább. Végül ezt a számot ülve fejezte be, a végén pedig mosolyogva feltápászkodott és visszakapta a biztonsági embertől a leesett szemüvegét. Voltam már sok koncerten, de ilyen történés eddig még kimaradt. Aztán gyorsan lezúzták az utolsó ‘Murder City Riot’ számot és vége is lett a koncertnek, ráadást hiába vártunk, pedig volt rá hangos igény.
Eme kis közjátékkal együtt is hatalmas élmény volt először látni őket és élőben hallani ezt a több, mint 20 számot. Elvarázsolva éreztem magam, sokkal jobban megszerettem őket.
Ez volt az utolsó este a hazaút megkezdése előtt, a szálláshoz visszafelé a Lyft-es autó hátsó ülésén nekidőltem az ablaknak, mélyen a gondolataimra és emlékeimre koncentrálva és csak néztem ki NY utcáira és fel, a felhőkarcolók fényeire. Nagyon szomorú voltam, hogy vége ennek az útnak (a koncerteken kívül is rengeteg élményt gyűjtöttünk), de közben boldog is, hogy lehetőségem volt itt lenni és ennyi mindent átélni, megélni. Sokkal többet kaptam ezektől az estéktől, mint amiről előzetesen álmodni is mertem. Aki nem ismerte volna korábban valamelyik bandát, nézzen utána, különleges mindkettő és már azok is maradnak, csak folytassák még…
KONCERTBESZÁMOLÓ: PÓNUS TAMÁS
