Hosszasan el lehetne lamentálni azon, hogy a neo-prognak nevezett irányzat, illetve annak egyes képviselői 2024-ben nevezhetők-e újnak, frissnek, illetve bármilyen téren rájuk süthető-e, hogy előre mutatók, úttörők lennének. A magam részéről arra voksolok, hogy a fenti megjelölés évtizedek óta nem más, mint egy bármikor elővehető skatulya. Egy olyan doboz, amibe viszonylag könnyen belepréselhető minden olyan előadó, amely a ’70-es évek közepének szellemében, a korabeli Yes, Genesis, Pink Floyd, stb. lemezek nyomdokain, bő lére eresztett formában vezeti elő az elmélkedő, merengő, de nem feltétlenül a technikai bemutatóra koncentráló rockzenéjét.
Olyanokra gondolok, mint a The Flower Kings, a Big Big Train, a Pendragon vagy épp a The Tangent. Ahogy a zenei oldal, úgy a képi világ is azonos tőről fakad. Az egyes dalszerzők pedig hajlamosak nagy lélegzetű, rosszabb esetben dagályos szerzemények útján formába önteni a természetfeletti, filozófiai vagy csak személyes gondolataikat. Ebből következik, hogy mielőtt belevágnánk az ismerkedésbe egy ilyen koronggal, nagy levegőt kell vennünk, neki kell ülni, majd el kell merülni benne, nem lehet csak úgy elindítani.
Pontosabban lehet, hiszen háttérzeneként nem sok vizet zavarnak, de a mondanivalóból úgy szinte semmi sem jön át. A bő két évtizedes múltra visszatekintő The Tangent nagyüzemben termeli a lemezeket. A név mögött álló Andy Tillison egy kiapadhatatlan forrásból táplálkozó dalszerző, ráadásul további formációkban is érdekelt. Multi-instrumentalista lévén lényegében semmilyen kötöttsége sincs, de ő alapvetően ebben a kiegyensúlyozott, mégis kellően terebélyes zenei világban érzi otthon magát. Ha jól, és minden megjelenést számolok, a To Follow Polaris huszonkét év alatt Tillison, akarom mondani, a The Tangent tizenhetedik lemeze. Stúdiólemezként is a tizenharmadik.
A német Inside Out megingathatatlan bástya a szerző háta mögött, aki a kiadó bizalmát visszatérő jelleggel a szokásos minőségű és mennyiségű hangfolyammal hálálja meg. Hogy ez a jó, vagy rossz gyakorlat-e, egyéni preferenciák kérdése eldönteni. Az irányzatban legalább felületesen járatos hallgatóknak revelációszerű élményt nem ezen a környéken kell keresniük. Természetesen én sem ismerem az összes The Tangent korongot, de amelyekhez volt szerencsém, azok között a dalokat oda-vissza, tetszés szerint tudnám cserélgetni. A lényeg, hogy legyen a kalapban legalább két-három bő negyedórás eposz, és három-négy, fenntartások nélkül is dalnak nevezhető szerzemény.
Az önismétlés és az egy helyben toporgás elkerülése végett Tillison hajlamos maga mögé nagyszámú és a színtéren belül nagy(obb) névnek számító vendégsereget állítani. A bő két évtized alatt az olyan egykori társalapítók, mint Roine Stolt, Jonas Reingold vagy David Jackson mellett megfordult itt többek között Göran Edman, Rikard Sjöblom, Gavin Harrison, Morgan Agren, illetve David Longdon is. Ha az utóbbi öt névből legalább hármat tudsz egy-egy konkrét zenekarhoz kötni, a To Follow Polaris-szal nyert ügyed lesz. Bár ezúttal épp nem voltak vendégek...
A hangszereket a közel egy éven át tartó stúdiózás során most kizárólagos jelleggel a főnök játszotta fel. Azaz a dalokban Tillison gitározik, basszusozik, dobol, billentyűzik, de persze énekel és vokálozik is. Mivel emberünk elsődleges instrumentumai a billentyűs hangszerek, így nem véletlenül fülbe ötlő ezek dominanciája - ja, ha számít még valamit, maga Tillison volt a hangmérnök és a producer is, ahogy a grafikai munkák szintúgy hozzá köthetők.
A központi tétel már csak terjedelmi okokból is a lemez közepén terpeszkedő, többtételes The Anchronism, mely szövegi téren mélyre merül a szerző számára mindig is prioritást élvező politikai kérdéskörökben. Valódi progresszivitást a lemez legvége környékén, a CD verzión bónuszként jelölt Tea At Betty’s Simulation képében fogunk találni, ami egy negyedórát meghaladó instrumentalizmus, némi zappai örökséggel, árnyalatnyi free jazzel és ki tudja, még mivel fűszerezve. A másik, vagyis a hallgatóbarát véglet pedig a lemezt nyitó, szépen vokálozott, emelkedett hangulatot közvetítő The North Sky.
Andy Tillison az aktuális The Tangent lemezen igyekezett mindent felvonultatni, ami a progresszív rockban, avagy a neo-prog irányzatban manapság bevethető. A To Follow Polaris ezen stílusjegyek ismerőit már nem fogja meglepni, de tartalmas időtöltést kínál, cserébe viszont koncentrációt követel.
