Ha azt mondom, Dream Evil, a válasz az, hogy Dio. Ha pedig azzal jövök, hogy Metal Gods, a felelet minden körülmények között a Judas Priest kell, hogy legyen. A skandináv Dream Evil Metal Gods cím alatt, hetedik nekifutásra sem házal bizonytalan eredetű portékával.
A svéd acélmunkások az ezredforduló környékén egy supergroup-ként – akkoriban emlékeim szerint még volt súlya ennek a halmaznak – tűntek fel, Göteborg környékén. Bár talán mégsem tökéletes ez a kifejezés a korai Dream Evil kapcsán, hiszen a gitáros Gus G. neve akkoriban még nem volt úgy bejáratva, mint az Ozzy-s kitérője után. A görög fiatalember épp beindította a Firewindet, a Mystic Prophecyt és a Nightrage zenekart, amikor egy bizonyos Fredrik Nordströmtől – róla majd pár sorral később - meghívást kapott egy alakuló heavy metal formációba. A formálódó projekt ütőse az egyebek mellett King Diamond zenekarában, a Mercyful Fate-ben és a Memento Moriban egyaránt megfordult Snowy Shaw lett.
A két akkori – és jelenlegi – társ, a frontember Niklas Isfeldt és a basszer Peter Stalfors bizonyára környékbeli haverok lehettek, említésre méltó zenei előélete egyiküknek sem volt. De vissza a főkolomposhoz, az előbb már emlegetett Fredrik Nordströmhöz, aki nem más, mint a svéd fémzene egyik fontos háttérembere. Hangmérnökként, illetve producerként A-tól Z-ig szinte mindenkivel dolgozott, akinek a nevét svéd metal-fronton jegyezzük. Hobbizenészként Fredrik a stúdió plexifalának túloldalán is kipróbálta magát.
Emberünket elkapta a gépszíj, gyors egymásutánban négy lemez készült, 2006 után azonban alábbhagyott a lendület. A zenekar létezik, de az azóta eltelt időszak alatt a Metal Gods csak a harmadik Dream Evil korong. A címadó a Judas Priest-es párhuzamra fittyet hányva egy döngölős, kórusokkal feldobott középtempós darabként, az 1985-ös Accept sztenderd szellemében nyitja a korongot. A Chosen Force a dallamvezetést tekintve inkább HammerFall, bár ugye ebben a műfajban az Accepten keresztül minden a Judas Priest-ig vezet vissza. Miért írom ezt?!
A későbbi dalok hallatán dobálózhatnék a Primal Fear (The Tyrant Dies At Dawn) nevével, vagy a vokálok terén a korai Gamma Ray dolgait – ismét Ralf Scheepers ugyebár – idéző Lightning Strikes kapcsán mutogathatnék a Sinner felé, de minden egy tőről fakad. A dalcímek és a szövegek az alapszintű angol szakzsargon ismeretével lettek összeollózva. True metal ez, a lehető legtrue-bb fajtából. Kísérletek, egyéni célkitűzések nélkül, csakis a jól bevált sémákát felsorakoztatva. Ha némi cinizmussal közelítek hozzá, szimplán csak kockázatmentesnek, tipikus biztonsági játéknak nevezhetném a dolgot. Ha meg a másik irányból nézem, akkor olyan pozitív jelzőkkel illethetném a hetedik Dream Evil korongot, mint elvhű, megbízható, hiteles, azaz ahogy az előbb írtam, egyszerűen csak true.
A dolog hobbi-jellege, tétnélkülisége így is, úgy is megkérdőjelezhetetlen. A lemez közepe táján, a kifejtős szólóval feldobott Born In Hell környékén mindenesetre jól esik, hogy ha csak egy kicsit is, de felpörgetik a sztenderd középtempót, de ettől függetlenül megbízhatóan döngölik végig az idei negyven perces műsort is. Nordström neve ugyebár önmagában garancia a minőségi megszólalásra, a hangkép amúgy szintén nem vádolható egyéni ízekkel. A Dio-jelleget a névválasztás ellenére nem igazán érzem, ez tokkal-vonóval európai heavy metal, felvonultatva minden elvárt és bevett klisét… akarom mondani, elemet.
A Metal Gods gyakorlatilag az időrendet felrúgva lehetne a diszkográfia bármelyik korábbi darabja is, a korong erényei meg bizonyos szempontból épp a hátrányai. De ugyanez fordítva is igaz.
