Napközben ahogy néztem a szakadó esőt, azt gondoltam egy szinte üres fesztivált fogok találni amikor megérkezem a kilencedik nap startvonalához, de kellemes meglepetés fogadott a Szalki Szigeten, ahova már igen nehéz volt elindulni ezen az estén. Mondhatni pajszerral kellett az ágyból kifeszítenem a lelkemet, hogy ne csak a feltételes reflexek legyenek velem az utolsó koncerteket nézve majd. Leérve aztán rájöttem, bár szerettem volna, de nem egyedül vagyok az a hős, aki a pocsolyákat kerülgetve még keresi, mivel búcsúzhat el az idei Rockmaratontól.

Nehéz nem azzal kezdeni ezt a beszámolót amivel majd végződik, hogy az idei Rockmaraton legnagyobb dobásának számító Megadeth zenekar a helyszínen lemondta végül fellépését és eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Mi jó pár ezren csak álltunk ott és néztünk, mint a luki nyúl. A szervezők és a rajongók csalódása is jól érzékelhető volt. Az eső is újra esni kezdett. Az erre a napra várt és meg is érkezett emberek hosszú sorként hömpölyögve, egész halkan vonult el a Nagyszínpad elől. Minden patetikus túlzás nélkül is volt ebben a helyzet dráma rendesen. Azonban mielőtt ez bekövetkezett volna, mindenki azt játszotta és így túl tolta, ahogy azt a végéhez közel, ezen a kiemelt napon kellett. Így azért aki kicsit körülnézett a nagy buli előtt, nem maradt elégedetlen, ebben biztos vagyok.

Érdekes volt látni ezen a csütörtöki napon, hogy mennyi friss arc érkezett. Míg mi, akik az elejétől itt lebzselünk már túl vagyunk három kiégésen meg négy holdponton. Az erőket azonban egyesíteni kellett, mert ellazulgatós pihenőnapnak ezt sem nagyon lehetett nevezni. Sőt! Valójában minden előzményt félretéve, ez volt az a nap, amit igazán hardcore napként lehetett jellemezni, míg mindezekkel párhuzamosan olyan hazai nagyágyúk is színpadra léptek, mint a Moby Dick és az Ossian. Zoli, Freddy, John, Endre, Tamás, na meg Nyúl és Béla a mikrofonoknál pedig simán el is vitték a hetedik napon.

Elérkeztünk ahhoz a bizonyos fordulóponthoz, csütörtökhöz, amit még nem lépett a Rockmaraton, vagyis innentől tovább lesz majd az, ahol még soha nem járt senki. Vagyis egy hetedik este. De előtte még egy legyen egy itt egy rövid, de lelkes beszámoló arról, hogy hogyan is zajlott konkrétan a hatodik nap. Amiről elöljáróban annyit, hogy hősiesen.

Örök kedvenc zenék élőben egy szigeten. Éves szabadságokon. Ami olyannak tűnik, mintha sose akarna a végéhez érni. Már minden összefolyik és olyan időtlen. Szóval mégis miből jöhetsz rá, hogy nagyjából hány nap telhetett el és mennyi van még vissza? Na erre való a kis kézi Rockmaraton programfüzet, amibe, ha kapaszkodsz és közben a Nagyszínpadra felnézve egy nagy pirossal áthúzott keresztet látsz, akkor máris tudod, hogy Bad Religion, avagy nagyjából az ötödik nap. Szóval mondom programfüzet. Minden másra pedig ott a Mastercard.

Hihetetlen egyébként, hogy itt és most már a negyedik nap beszámolója íródik miközben még mindig nem tartunk az idei Rockmaraton felénél sem. Ami persze remek, hiszen egyrészről elképesztő belegondolni, hogy kerek négy nap után még mindig mennyi minden az, ami vissza van. Annak ellenére, hogy a rutinos fesztiválozók és a rutinos szervezők, illetve azok akik még a munkájukat teszik ebbe az egészbe bele, közben nagyokat sóhajtoznak, mintha senki nem gondolta volna át, mit is jelent majd ez egyik, vagy másik oldalon az energiák terén. Szóval olyan ez mintha együtt sodródnánk az árral, ami közben egész jól élvezhető.

Amikor elkezdődtek a nyári fesztiválos bejelentések, akkor már nagyon rá voltam pörögve, hogy vajon jön-e a kedvenc zenekarom?! Az se baj, ha utazni kell érte esetleg a sógorokhoz, vagy Szlovákiába, de egy hazai koncert azért csak jobb. Aztán kiderült, hogy lesz Bécsben, lesz Élesmarton és természetesen Dunaújvárosban is. Már csak az időpont miatt kellett kicsit stresszelnem, hiszen a Rockmaratonnal egy időben van az Obscene Extreme fesztivál, mi pedig oda utazunk. De szerencsére előtte van a Napalm Death, így aztán nem is volt kérdés , hogy Dunaújváros felé veszem az irányt…..

Talán hosszú bevezetőre már nincsen szükség, hiszen az elmúlt napok hírverésiből már mindenki tudja, hogy mese nincs, csakis a Rockmaraton van. Ahol eltelt a harmadik nap is, tökig tolva korrektebbnél korrektebb eseményekkel, ahol mindenki szája íze és gusztusa szerint rajonghat négy különböző színpadnál. Ahol ezen a vasárnapon a történet a következő képen nézett ki, hogy...

Idén tulajdonképpen két szombat este az, ami igazából keretezi a tíz napos Rockmaraton programját, hiszen a tegnapi első szombat volt az, ahol már négy színpadon pörögtek az események, köztük a Nagyszínpaddal és az első olyan nappal, ahol már valódi legendák álltak oda fel, a dunaújvárosi Szalki Sziget történetébe vastagon belekarmolni a nevüket. A második szombat pedig lezárja majd a fesztivált, egy laza Megadeth főszereplésével.

Körülbelül hetvenszer mondtuk el, hogy elfog jönni és végül el is jött a pillanat, amikor az idei Rockmaraton megnyitotta kapuit, egészen pontosan július 8-án pénteken kereken tíz órakor, a főszervező Varga Zoltán keze által személyesen. Ahogy az pedig lenni szokott mindig, százak álltak már sorba a kapunál, hogy az éves törzsi rituálét söröcskézős sátorállítgatással, a strandhoz való illeszkedéssel és hitvány üvöltözéssel, mint beilleszkedési stratégia, szépen megkezdjék.

Végre ez a nap is eljött, Magyarországra látogatott a metalcore hullámmal felfutott, de azóta attól egyre jobban eltávolodó floridai illetőségű Trivium. Ahogy a koncert helyszínén, a Barba Negra Trackben is látni lehetett, nem én voltam az egyetlen, aki örült ennek az utólag elmondhatjuk, hogy remekbeszabott koncertnek. Na, de akkor lássuk a részleteket.

Dübörög a nyár, ezer fok van, süt a nap és sehol nincs híre az enyhülésnek. Mit csinál nyáron a rockszerető ember? Kocsiba,buszra pattan és meglátogatja a hazai, külföldi fesztiválokat. Mi sem tettünk másképpen, bevágtuk magunkat a kocsiba és ha már kezdetét vette a VOLT fesztivál metálosabb része.

Az idei fesztiválszezon visszavonhatatlanul elkezdődött és a kínálatra egyetlen fémszívű sem panaszkodhat. A RockPart idén is bitang erős programokkal várta közönségét mindhárom napján. Sajnos az első két napot kénytelen voltam kihagyni, de ez egy pillanatig sem lohasztotta le a szombati line-up iránti érdeklődésem, így vállalkozó kedvű cimborám társaságában viszonylag korán útnak is indultunk.

A fesztivál második napja keményen odapakolt. A maximális rock uralta az étert, csellón tépték a heavy metált, belső utazásra hívott a Kowalsky meg a Vega, szétszedett és újra összerakott a TesseracT, metalcore mennyországba vitt a Caliban és kiderült, hogy mitől tud brutál jó lenni egy rock/metál fesztivál.

Nyár van! Nyár! Mondom, NYÁR! Végre tényleg nyár van, nem fagyunk meg, kényelmesen haza sétálhatunk az esti buli után, nem dideregsz az éjszakaira várva. De azért mégis vágyik a szívünk egy kis cidrire, egy kis északi muzsikára. Ilyenkor nincs más dolgunk, mint a kétévente megrendezett Kvelertak koncerten részt venni. Idén sem volt máshogy.

Angyal hangú metál Istennő jött közénk, hogy oltáránál áldozzunk, a szimfonikus dallamok ütköztek a kemény akkordokkal és a pergő, rezgő ritmussal, hogy örvényt kavarva söpörje el a RockPart közönségét. Már az első nap mart, mint a kígyóméreg és Molnár Máté (Road) szavaival élve: „2016-ban is kiba…jó hely ez a RockPart”.

Németország Baden-Württemberg tartományában minden évben megáll az idő kereke egy-egy hétvégére. Sőt, visszafelé forog. Az itt tartott, jövőre kereken húsz esztendős old school metal seregszemle tudniillik azoknak szól, akik számára a műfaj aranykora hozzávetőlegesen 1990-ig tartott, és a fellépő-gárda ennek szellemében áll össze. Nem csoda, hogy az idei Keep It True-ra is pillanatok alatt keltek el a jegyek, és bár a szervezők bizonyára könnyen találnának nagyobb méretű és egyszerűbben megközelíthető helyszínt, mégis igyekeznek inkább a fesztivál kult jellegét megőrizni. Becsülendő hozzáállás, elvégre az igazán különleges élményt nem tolják csak úgy az ember orra alá tálcán. Ettől is lesz annyira különleges.

Az ember néha úgy van vele, hogy pusztán kíváncsiságból is kicsit mélyebben beleássa magát a fiatalabb korosztály zenéjébe. A Budapestre 2008 után visszatérő Killswitch Engage-et persze jó ideje evidenciában kell tartania mindenkinek, viszont a mostani, az Architects váratlan kiesése ellenére is kifejezetten közönség-csalogató csomag többi „eleme” engem idáig elkerült.

Úgy vagyok én Murphysékkel, mint az egyszeri herkás a cuccal. Még mindig az első élményre ácsingózok. Azt keresem, azt kutatom, de be kell valljam magamnak, nem fogom még egyszer úgy élvezni a bostoni srácok csűrdöngölését, mint anno a Mega Pubos bulijuk alkalmával. A csapat lemezről lemezre veszíti el a hc/punk attitűdöt, és az eleinte csak Ízelítőként csepegtetett folk elemek teljesen eluralták már a dalok nagyrészét. Persze a lendület nem veszett el, a nagy slágerek mindig megvannak, nekem viszont a Do or Die óta hiányzik belőlük valami.

Vasárnap kezdésnek a We Came As Romans jutott, akik megint csak inkább a fiatal korosztályt mozgatták meg. Dallamosabbak a hasonló core-os vonalon mozgó zenekaroknál, én személy szerint nem igazán érzem karakteresnek a zenéjüket, még a két énekes ellenére sem. Ez persze a fiatal hölgyrajongókat nem igazán érdekelte, merthogy ők adták a közönség nagy részét.