Azt hiszem ez a hét a koncertek ügyében simán a thrash rajongók hete lehetett a budapesti underground által leszervezett, szinte egymást érő ilyen színezetű bulik terén. Ugyanis a héten kilencedikén fellépett a fővárosban a nagy múltú Solstice is, két stílusban hozzá hasonló csapattal. Illetve ugyanazon a napon a GMK színpadán három kerülettel odébb a No Regret Productions szervezésében, két másik bandával fellépett a Red Death, akik szintén egy klasszis thrash / crossover banda. Én viszont az előző napi, vagyis a szerdai bulira jutottam el, ami megint csak No Regret szervezés volt. A Power Trip nevű texasi banda főszereplésével, akikre meglehetősen kíváncsi voltam. Műfajukban ugyanis az utóbbi évek egyik legjobb kritikáját kapták a debütáló Manifest Decimation című lemezükre. Amit én is előszeretettel pörgettem. Az Armageddon Blues című korábbi kislemezükkel felváltva.

A fesztivál szombati napját időjárási szempontból a fifti-fifti állapot uralta. Végig borult égbolt, esőre áll, néha kisüt a nap - lehetetlen hozzá normális fesztiválhacukát találni hozzá, így nagyjából igyekezett mindenki felkészülni mindenre. De legalább nem volt rohadt meleg, így csak szokásos fesztiválelemekkel kellett küzdeni (repülő söröspohár, húgyszagú részeg, por, még egy Wayfarer napszemüveg stb). (Fotó: Heimo Spindler)

Csütörtökön még csak egy színpaddal kezdetét vette Ausztria legpatinásabb rockfesztiválja a Nova Rock. Láttunk nagyszerű Amon Amarth és Billy Talent koncertet. Pénteken a legnagyobb durranásnak a Disturbed és a The Offspring koncertje ígérkezett, aztán végül a Skindred vitte el a pálmát. (Fotó: Heimo Spindler)

Múlt héten még Rock In Vienna, ezen a héten pedig már Nova Rock. Szó se róla Ausztria hamar letudja a nyári monstre rockfesztiváljait. A 12. alkalommal megrendezendő Nova Rock idén először négy napos, igaz a tegnapi nulladik napon még csak a kék színpad üzemelt, de volt ott mit látni hallgatni.

Az életérzést, ami azon a bizonyos szombat délutánon elkapott, a hőskorban Endrék dalba foglalták: „…Amerre nézek rockereket látok Jelvények és zászlók Farmerek, bőrök Felvarrók és láncok…”
Kimondhatatlanul jó érzés volt látni, hogy már kora délután megtelt a város thrasherekkel és elindult az össznépi vonulás a Barba Negra Track irányába, ahol az eredetileg kiírt start időpontban, 16:00-kor már igen tekintélyes tömeg gyülekezett.

Bruce Dickinson szerint ő és az Iron Maidenre érkező - elnagyolt becslések szerint - 20 ezer fős tömeg állította meg az akkor már órák óta szakadó esőt a Rock in Vienna harmadik – s egyben – utolsó napján. Eksztázis közeli pillanatokból pedig a zárás környékén sem volt hiány, és az olyan földi dolgok - mint egy felhőszakadás, maximum csak természetes katalizátorként pörgették fel a harmadik napra szánt programot. Shinedown, Kreator, Nightwish, In Extremo, Iron Maiden… Szubjektív Rock in Vienna naplónk utolsó fejezetéhez érkeztünk.

Második napját is kipörgette az idei Rock In Vienna, és mi még szinte fel sem dolgoztuk az előző esti élményeket, amikor a fesztivál már olyan nevekkel folytatta, mint a Juliette & The Licks, The Subways, Mando Diao, és Iggy Pop. Poszt-punk depresszió, alternatív rock és a thrash metál rajongók lassú kínlódása… Szubjektív vallomásaink folytatódnak:

Ha június, akkor Rock in Vienna, Bécs, másodszor. A nyár egyik első nagyszabású rock karneválja most is egy kellemes zenei piknikre invitálta a műfaj új és régi mesterei előtt tisztelgő közönséget. Azokat, akik három napra több tízezer társukkal együtt a Duna egyik szigetére vonultak, hogy két eurós sörök társaságában kóstolják végig az idén talán kevésbé változatos zenei étlapot. Egy hosszabb kihagyás után visszatérő Rammstein, Jimi Hendrix csellón és japán csajok behemót gitárok előtt. Szubjektív beszámolónk következik. (Fotó: Florian Matzhold)

Végre jó idő van. Nem kell hatszáz réteg ruhát felvenni, és magunkkal cipelni egy koncertre. Este van lehetőség kiülni meginni valamit anélkül, hogy megfagynánk. Itt a jó idő, itt a nyár, itt az én időm! Mit is csinálhatnék egy kellemes nyári estén? Egyértelmű, hogy valami jó fajta koncertre kell mennem. A The Devils Trade még soha nem okozott csalódást.

"Gyere, nézd már meg, hogy hörög ez forró nacis csaj" - hangzik melóhelyen a kiáltás, s kezdetét veszi egy heves vita, hogy csak azért nézzük a videót, mert a csaj jól néz ki, vagy esetleg tényleg van a vizuális tartalmon kívül más is a Jinjer zenekarban. Miközben folyik a szájkarate, hirtelen felugrik egy esemény: Jinjer koncert, Budapesten. Tudjátok mit? Adjunk az egésznek egy esélyt. Így alakult, hogy május huszadikán a Dürerben töltöttem az estémet.

Vannak azok a koncertek, amit mindig muszáj újra és újra megnézni. És vannak azok a koncertek, amiket már régóta meg akart nézni az ember. És vannak azok a koncertek, amikor ezen igények egyszerre valósulnak meg. Na, ez a koncert ilyen volt!

Vannak olyan zenekarok, olyan koncertek, amiket egyszerűen nem lehet kihagyni. Bármi történjen, ott kell lenned! Nincs mese egyszerűen. Ez történt kedd este a Dürerben is és ezt a koncertet tíz év múlva is emlegetni fogjuk, az biztos.

Hans Zimmer először indul turnéra szimfonikus zenekarral és kórussal, hogy az élő zene élményét megadhassa rajongóinak. Budapest része volt ennek az egyedülálló koncertsorozatnak, korunk legsikeresebb filmzeneszerzője tegnap léepett színpadra a BudapestArénában! (Fotók: Réti Zsolt)

Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. És vannak azok a koncertek, amit aztán sikerül, de a lehető legrosszabbkor. És vannak azok a koncertek, amiket soha nem akart megnézni az ember, de tisztességből mégis megteszi, és olyan arcost kap az élettől, amitől azonnal rájön, hogy hiába van megszámlálhatatlan koncert a háta mögött, nem látott még semmit! Na, ez a koncert ilyen volt!

Melyikünk ne szeretne egy jobb világban élni? Naivak persze nem vagyunk, és érezhetően a világ sorsának alakulása sem éppen szívderítő. Nos, erre reflektált az este négy fellépője, ki a (rég)múlt erényeit és tanulságait felidézve, azokkal bátorítva, ki minden alternatíva nélkül elénk tárva a (közel)jövő teljes kilátástalanságát.

Jeff Scott Soto jelenlegi formációja az eddigi lemezeihez kapcsolódó európai turnénak ért most a végére, és volt szerencsém ott lenni az utolsó két állomáson Olaszországban. Az út felettébb tanulságosan alakult, így mindkét este eseményeit érdemes részletesebben felidézni.

Lehet, hogy nem a többséghez tartozom az alábbi véleményemmel, de ma is fenntartom, hogy a tavaly szeptemberi pesti Nile koncertből valami hiányzott. A finoman fogalmazva érdekes felállású, és nem is túl meggyőző Suffocation mellett valahogy Karl Sanderséken sem azt éreztem, hogy életük buliját nyomták volna. Inkább egy rutinból – habár a tőlük elvárható magas szinten – lejátszott, nem is a legjobban megszólaló program emléke maradt meg bennem arról az estéről. Na, mindezt gyönyörűen felülírta a mostani pozsonyi kiruccanás!

Nem tagadom, szinte gyermeki vágyakozással vártam a koncert napját, hiszen Steven Wilson a kortárs prog rock egyik, ha nem a legnagyobb alakja, ráadásul az én képzeletbeli rangsoromban előkelő helyen áll, ha kedvenc zenészekről van szó. Ebből kifolyólag leplezhetetlen örömmel és várakozással zarándokoltam el a RAM-ba ezen a szép tavaszi estén, hogy végre élőben is hallhassam a kedvenc dalaim jó részét. Már előre elkönyvelhetően az év egyik legjobb koncertjére számítottam és bizony egyáltalán nem kellett csalódnom.

3 nap telt el azóta, hogy Scott Kellyék a zárásként játszott The Doorway-jel pontot tettek a Roadburn fesztivál 2016-os etapjának a végére, de még most sem ülepedett le bennem mindaz a sok pozitív élmény, ami a 4 napos menet alatt ért.