A 2010-es év sztahanovista zenekara minden bizonnyal a The Ocean. Tavasszal előhozakodtak a Heliocentrickel, míg ősszel érkezett a beígért Anthropocentric (mindkettőnél egy-egy koncept albumról van szó, ami így párban egy monumentális albumnak is betudható), emellett európai turnéztak a The Dillinger Escape Plan, és a Cancer Bats díszes társaságával –ennek keretében mi is láthattuk a berlini kollektívát-, amely buli sorozat folyamán szerencsétleneket rendesen átcseszték Spanyolországban, ahol is két kamu rendőr rendesen megsápolta az addigi jussukat (cirka 6000 euro-nyi merch, és benzinpénzről szól a fáma) . Szóval nem lehetett panasza idén a The Oceannek arra, hogy unalomba fulladó, eseménytelen év állna mögöttük.
A német zenekarról dióhéjban: 2000-ben alakultak, sludgeos, experimentális metálban nyomultak többnyire, volt egy rakás tagcsere, az utóbbi időben meg átálltak arra, hogy a kezdeti zenei gyökereiket meghagyva, de egy pszichadelikusabb, néhol post rockos, néhol giccsesen elővezetett, akusztikus dalokkal operáljanak. Ez a dekadencia ütközött ki a Heliocentricen, és mivel az Anthropocentric annak folytatása, kiegészítése, itt is maradt az a hangulat, amit már tavasszal hallhattunk a The Oceantől.
Ez a hangulat viszont nem igazán foglalható pár szóba. A Heliocentricben is az volt számomra visszás, hogy hiába voltak –többnyire- jól megírt számok, néhol olyan értelmetlen, és rossz értelembe vett váltásokat halmoztak össze a srácok, hogy nagyon könnyen követhetetlenné tették az albumot. Márpedig egy koncept albumnak az az érdeke, hogy egy relatíve könnyen követhető, és élvezhető története legyen, de legalább is ne legyen annyira csapongó, mint jelen esetünkben. Nem arról van szó, hogy maga a zene, amit a The Ocean csinál, az rossz lenne, hanem, hogy nélkülöz bárminemű kapaszkodót, ami megkönnyítené az Anthropocentric befogadhatóságát.
Mert ez az album kérem tömény, mint a méz, még úgy is, hogy az általam a Heliocentricen ki nem állhatott akusztikus, negédes számokból most is kapunk ízelítőt (lásd: For He That Waverth…, The Almightyness Contradiction), de itt legalább remekül készíti elő, vezeti le a nehezebben emészthető tételeket, nem úgy, mint az előző albumnál. Érdekes szám még a The Grand Inquisitor III: A Ti, ami leginkább Massive Attacket, vagy Lambet idéző, hegedűvel ékített trip-hop, de ez sem rí ki az albumról annyira. A Willie Zum Untergang pedig egy, a The Oceantől kicsit távol álló felépítéssel rendelkezik, itt nincs az a hisztérikus csapongás, és agyalós váltások, mint ami védjegyüknek tekinthető, hanem egy szépen hullámzó, áradó, és végül beteljesedő szám válik belőle. Mindenképp a lemez fénypontja nálam. Ezen felül a többi szám nagyjából egy stílusirány felé mutat.
Grand Inquisitor előjellel kapunk még két számot, az I-es jelzésű Karama egy sodró hangulatú tétel, néhol agyalós, metalcoreba oltott ütemezéssel, de alapvetően dallam centrikus dal, a II-es Roots emelkedettebb hangnemmel bír, és igazi húzó nótája az Anthropocentricnek. A kezdő, címadó szám sem okoz túl nagy csalódást, amolyan északias pátosszal, modern metállal, és kicsit Toolra emlékeztető váltásokkal operál, és néhol beugrik a közepénél a Heliocentric dallamvezetése is.
Összességében kiegyensúlyozottabb album lett ez, mint a koncept album páros előző része, de ezzel együtt kevésszer hoz olyan momentumokat, amik beleragadnának a hallójáratunkba. Korrekt kis lemez, de az esze-veszett váltások között nem bújnak meg olyan magával ragadó dallamok, amik egyszer-kétszer feltűntek a Heliocentricben, habár az mindenképp előnye az Anthropocentricnek, hogy mellőzi az olyan klasszikus akusztikus számokat, amik nagyban rontottak az első rész összképén.
