Betegesen vonzódok az olyan zenekarokhoz, akik úgy csinálnak jó zenét, hogy a kult státusznál megállnak, esetlegesen amikor már közel állnak a világhírnévhez, feloszlanak. Ennek a banda típusnak talán a legjobb mintapéldánya a Glassjaw. Adott egy maroknyi fiatal, akik 1993-ban megalapítják a Glassjawt, majd jó tíz év múlva, 2004-ben bejelentik a feloszlásukat. Ezalatt a bő dekád alatt mindössze két nagylemezt jelentetnek meg (2000: Everything You Wanted To Know About Silence, 2002: Worship And Tribute), de mégis egy megkerülhetetlen, és egyedi zenekar vált belőlük.
A stílusukra a leggyakrabban használt jelző a poszt-hardcore, de volt bennük a masszív düh mellett, egy olyanfajta lágyság, és líraiság, ami miatt ezer közül is felismerhetővé tették a zenéjüket. Ez köszönhető továbbá az énekes, Daryl Palumbo karakteres, kicsit feminim orgánumának, és a zenészek kaotikus, ám mégis harmonikus dallamainak. A Glassjaw egyébként éppen jókor szállt ki a zeneiparból. 2004-ben már hatalmas teret nyert magának a poszt-hardcore, a screamo, az emo, amely zenekarok gyakran idézték a New York-i bandát a szám felépítéseiben, dallam vezetésében, hogy a vehemens előadómódot már ne is említsem. Mondjuk egy zenekarnak sem voltak olyan merész húzásai dal írás terén, mint a Glassjawnak, akiknél nem volt ritka a hat perc plusz hosszú, igazán borult tétel (lásd: Two Tabs Of Mescalin, Everything You Wanted To Know Abaout Silence), de kifejezetten hallgatható, poszt-hácés sláger számokat is sikerült az asztalra tenniük (Siberian Kiss, Cosmopolitan Bloodloss).
Na de még is, hogy jön a Glassjaw a képbe, ha egy 2003-ban feloszlott zenekarról van szó? Történt ugyan is, hogy 2008-ban újra összeállt a zenekar (Daryl is otthagyta két project zenekarát, a Head Automaticat, és a United Nationst) lenyomtak pár bulit szűk két év alatt, és ezeken a koncerteken már eljátszottak egy csokornyi új számot is. Ezek a dalok (Natural Born Farmer, All Good Junkies Go To Heaven, Jesus Glue, You Think You’re a Fucking John Lennon ) fent keringenek a neten, de egységes formában nem kerültek kiadásra, és először azt hittem a Coloring Book EP-je lesz erre hivatott. Tévedtem.
A februárban megjelent, hat számos anyag első hallgatásra nagyon mellbe ütött. Megvan ugyan benne a hamisítatlan Glassjaw hangulat, mégis olyannyira túlléptek az eddigi dolgaikon, hogy először azt hittem valamiféle remix lemezzel, vagy egy újabb Daryl Palumbo projekttel van dolgom, csak éppen ennek is Glassjaw a neve.
A Black Nurse még a régebbi vonalat, és a reunion utáni dalok atmoszféráját hozza, a szintén zúzós Gold is hozza ezt a színvonalat. Ám már ekkor is hallható, hogy leginkább olyan borult dolgokat lehet párhuzamba állítani a Coloring Book EP-jével, mint a Deftones elszállós tételei, vagy Chino Moreno másik zenekarának a Team Sleep a dolgai. A basszus iszonyatosan mély, és mogorva, a gitárok hangzása alulkevert, és az ütemek is meredekek. Semmiképpen sem egy önismétlésbe hajló, „dobjunk már ki valami hanganyagot” EP ez.
A fent említett mellbe ütős érzés a továbbiakban jön a Coloring Bookon. A Vanillia Poltergeist Snakeben billentyűs részek, és szaggatott, szénné effektelt gitárok, subbasszusok mély hangulatot adnak, de összességében inkább hasonlít egy trip-hop tételre, mintsem hácére. A Miracles In Inches is a Deftonesos hangulattal operál, a kivitelezés itt is remek. A Station Of The New Cross viszont sokadik hallgatásra lett a kedvencem, igazi lazulós, szintén kicsit trip-hop-os dal, amiben kevés torzítás van, de mindenképpen mesterien van felépítve, Daryl is hibátlanul hozza a tiszta hangokat, amikkel azért a korábbi lemezeken néhol meggyűlt a baja. Hátborzongató dal, néhol egy felturbózott Depeche Modeot idézve. A Daytona Whiteot sem lehet azzal gyanúsítani, hogy szélvész sebes zúzdákkal terítené két vállra a hallgatót, de a maga laza bárhangulatával szintén egy megkapó tétel.
Az lett az erőssége az EP-nek, hogy minden számnak van valami szerethető pillanata (ha épp nem az egész egyben az, ami szerethető benne), és sajátos megszólalása, ami azért ritkaság számba megy manapság.
A Glassjaw Coloring Bookja egy elég kísérletezős lemez lett, ami csak jót tett neki. Rengeteg apró effektet, és keverést tekintve, egy csomó bátorság van benne. Ez a bátorság pedig azt eredményezte, hogy most már semmiképp sem lehet őket egy kalap alá venni olyan zenekarokkal, mint mondjuk a Poison The Well, a 36 Crazyfists, vagy a The Used, és sikerült még inkább megerősíteni azt a kult státuszt, amit az elmúlt évtizedben szerzett magának a Glassjaw. Remélhetőleg a zenekar újjáéledésének vagyunk fültanúi, és ismét aktivizálja magát a GJ. Nagylemezestől, európai turnéstól.
