A Grand Mexican Warlock a tavalyi fesztivál szezon legkellemesebb meglepetése volt számomra. Egyfajta szupergroupról van szó, hat ismerős, és színpadi rutinnal rendelkező zenésszel, akik hallhatóan valami olyan mennyiségű újítást próbáltak belegyömöszölni ebbe a zenekarba, hogy két dolog borítékolható legyen. Egyfelől, hogy egy teljesen szűz területét érintsék a magyar zene tablójának, másfelől, hogy ezt kimagasló minőségben interpretálják felénk. Az Aeonnak így elég magasra lett téve a léc, de aki már egyszer is látta, hallotta a Grand Mexican Warlockot, annak kétségtelenül nem voltak aggályai, hogy az év egyik legnagyobb zenéjét fogja tartalmazni a debütáló album.
A zenészek:
Komoly pedigréje van a zenekar tagjainak, érintőlegesen megemlítve így állunk: Bodóczy Zoltán a My Small Communityből énekel, Szabó Lac gitározik, aki régen a The Idoruban és a Blind Myselfben dobolt, Mohácsi Matyi basszusgitáros a négy húros felelőse a Shell Beachnek, régebben a The Idorunak, Reich Tamás pedig a Subscribeban is gitározik. Hegyi Áron a Jazzékiel billentyűse, míg a dobok mögött ülő Somló Dani többek közt az Esclin Syndoból lehet ismerős. Adalékként: a zenekarból ketten (Szabó Lac, Mohácsi Matyi) a tavalyi európai turné keretén belül nálunk is megforduló Zoli Bandben is muzsikáltak Téglás Zolival. Ebből azért látszik, hogy nem a hangszerekkel ismerkedő tinédzserekkel van dolgunk.
A zene:
A tagok régi, vagy éppen párhuzamos zenekarait tekintve a stílus adná magát, hogy valamiféle modern metál, poszt hardcore, screamo szerű zene legyen az amit csinálnak (esetleg egy kis elektronikával fűszerezve), de erről szó sincs az Aeonon. Ami elsőre eszembe jutott róluk az leginkább a Faith No More volt, de ez is Bodóczy Zoltán meredek, ám de vérprofin kivitelezett énektémáinak köszönhető. Egyébként sokan, sok helyen lamentálnak azon, hogy Magyarországon nincsenek jó énekesek. Erre a legjobb cáfolat Zoltán. Gyakori elszállások, klasszikus zúzdáktól mentes számok, és néhol jazzes ízesítésű klasszikus rockként lehetne jellemezni a Grand Mexican Warlock zenéjét, ami amellett, hogy gyakran fordul komplexitásba zenei téren, ha csúnya szóval akarnék élni, azt mondhatnám, hogy egy pop albumról van szó. De kétségtelenül a legjobb pop albumról.
A pop párhuzamra a legjobb példa a Reborn With The Sun, amit nyáron kétszer hallottam két fesztiválon, de még hónapokkal később is gyakran dúdolgattam magamban. Gyakorlatilag annyira beleitta magát ez a szám a tudatomba, hogy amikor az Aeonon elértem ehhez a számhoz legalább háromszor újraindítottam ezt a tételt, pedig néhol Prince jut róla az eszembe. Hatalmas energia van benne. Lényegében a Reborn With The Sunnal tette nehezebbé a dolgát (és nagyon magasra a mércét) a Grand Mexican Warlock, de lehet azt is mondani, hogy ez a lemez csúcspontja. Azért vannak még igazán elkapott dalok emellett is. A néhol kicsit az A Perfect Circlet idéző, The Soaker például ilyen, de lehetne említeni még a Serpentinet, vagy a space rock ízű Constellationst.
A többi számmal sincsenek nagy gondok, de ezek a tételek kiemelkedően jók. Az Aeons igazi hibája, egyben az erénye is. Egy olyan experimentális, már-már prog rock album lett belőle, ami a maga tizenkét számával, és több mint egyórás játékidejével eléggé nehéz falatnak hat. Hogy ez miért lehet az előnye? Ebből a szegmensből leginkább a Mars Voltaval tudnék párhuzamot vonni – magyar zenekarok közül meg a Turboval-, akikre szintén jellemző, hogy az első pár hallgatás után esik le a tantusz, és áll össze a kép, hogy mégis milyen fasza albumról is van szó. Én csak kábé kétszer hallgattam meg, így nem teljesen felhőtlen számomra a lemez, de benne van a pakliban, hogy pár hét múlva az egyik legnagyobb favorit lesz. Egyelőre az Aeon emésztés alatt áll.
a Grand Mexican Warlock oldala
