Az USA-nak vannak bizonyos városai, amelyek makacsul összenőttek egy-két rock zenei műfajjal. Ott van ugye New York-nak a hard core, Seattle-nek a grunge, vagy a San Fransisco térségének betudható Bay Area-nak a trash. Ha Sacramento legmarkánsabb zenei arculatát próbálnánk meghatározni, bizonyára a leginkább érzelemdúsabb, és legelborultabb metál zenekarok otthonának büszke cím tulajdonosa lenne a kaliforniai város. Mindezt úgy, hogy csupán két zenekar munkásságát tekintjük. Az egyik ezek közül a Will Haven.
A másik egy bizonyos Deftones, akiknek szintén az a fajta sötét, depresszív, de mindenképpen lüktető atmoszféra adta a világhírnévhez vezető zenéjük sava-borsát, mint amit a Will Haven is képvisel, immáron tizenhat éve. Igaz ebben benne van egy három éves kihagyás, ugyanis 2005 volt az ő reunionjuk éve.
Az első ismeretségem a bandával kb. 2002 környékére tehető, amikor is először láttam a Carpe Diemcímű számuk klipjét –amiben egyébként feltűnik a Deftones frontembere, Chino Moreno is-. Ami abban megkapó volt, az az a fajta végtelenül borult, és sötét tónus volt, amit csak nagyon kevesen tudnak igazán összehozni. Ráadásul a Will Haven nem klisékből, meg innen-onnan lopott dolgokból építkezett, hanem valami teljesen újjal próbálkozott. Nálam sikerrel. A WHVN, és a Carpe Diem egy időben gyakorta rémisztgette a hallójáratom.
Merthogy a Will Haven régen is istentelenül le tudta húzni az embert az éjsötét zenéjével, de az idei, visszatérésük óta a második lemezük, a Voir Dire hangulata a színskála legfeketébb pontján keresendő. Baljós, pesszimizmust, és frusztrációt áraszt magából, de kétségtelenül őszintén! Egy fél pillanatig sem merül fel bennem, hogy itt akár csak egy hang is pózból, vagy trendből lenne belebetonozva a lemezbe. Még úgy sem, hogy azért a mai kornak megfelelő core és postság is felüti itt-ott a fejét, de a végkicsengés inkább áll közelebb az atmoszférikusabb black metálhoz, mintsem a metal corehoz, és kevésbé ad akkora teret, és szabadságot, mint a post rock/metál zenekarok többsége.
A Voir Dire egészében véve nagyon egybe lett rakva, végig gonoszul riogat, és a rohadt mélyre hangolt gitárok - amit csak olyan templomi kórusok, orgona és zongoraszó, és misztikus zajok vágnak félbe, ami még apokaliptikusabb hangulatot kölcsönöz- illetve Grady Avenell keserves üvöltözése egy ében fekete fátyollal borítja telibe az egész lemezt. Az előzőleg már ízelítőnek nyilvánosságra hozott Mida’s Secret talán a legkönnyebben befogatható tétel, az olyan végletekig borult dalok, mint az A Beautiful Death, a Harvesting Our Burdens, a Lost, a Lives Left To Wither akkorát dörrennek, hogy azzal házat lehetne robbantani. Mindezt kiszámíthatatlanul, és ötletesen felépítve.
A többi dal is rendesen megrázza az ember gyomrát, és mind a negyven percében hamisítatlan, kompromisszum mentes Will Havent hallhatunk a Voir Diren. Lehet, hogy ha pár hónappal korábban jelenik meg ez a lemez nem ütött volna akkorát, mint egy ilyen gyorsan érkező ősszel, de így nálam az év egyik legfílingesebb lemeze. Éjsötét, komor, lassú, szenvedős, atom!
