A Rockstation hasábjain egyéb iránt Sunthatneversets néven publikáló főszerkesztőnk nem szereti, ha róla írok. Akkor tehát kezdem vele. Na jó, most komolyan, csak azért, hogy értsétek, mi a helyzet. Szóval kedvenc főszerkesztőnk éppen második gyermekének pelenkáit cserélgeti szorgosan, így kénytelen volt zenei kedvenceinek istápolását kiszervezni. A svájci folk metal üdvöske, az Eluveitie február 10-én megjelent új albuma nekem jutott. „Tudom, nem a Te világod, de azért próbáld meg” – e szavakkal zárult a levél.
Megpróbáltam. Hosszú nick-nevű főszerkesztőnk így írt egy kritikájában: „nem vagyok az a típus, aki tekerő-lanttal az oldalán szokott koncertekre járni”. Hát én még egy negyed tekerő-lantot sem veszek ilyenkor az oldalamra! Érdekes különben ez a folk metal kérdés. Maga a műfaj egésze is tradicionális zenékből gyökerezett ki. Most írjam azt, hogy jó volt, ahogy volt, és feleslegesen történik, mikor egy már kiserkent fához újabb gyökér-fonatokat illesztenek? De hát mindezt kifejtvén túlságosan konzervatívnak, vagy inkább vonalasnak érzem magam. Utoljára a legutóbbi Alice Cooper-lemezről értekezve volt ilyen hangulatom.
Szegény Főszerk! Olyan helyzetbe került, mint aki kényszerből kölcsön adja a kutyáját valakinek, hogy vigyázzon rá, és onnan bolhásan-kullancsosan, csapzott szőrrel kapja vissza. Sejtem, hogy milyen képet vág, amikor meglátja a lap alján az osztályzatot. És ha még azt is tudná, hogy az ő tiszteletére, az ő jobb kedve érdekében emeltem meg egy féllel! Többel nem akartam, mert sajnálom, de nekem nem lesz túl emlékezetes ez a muzsika.
Legelső sorban az énekkel van problémám. Chrigel Glanzmann death metalos hörgése a legjobb ötleteket is hazavágja – melyek nagyrészt éppen az ő agyából pattantak ki. Tudom, az Iron Fire kritikában már elsütöttem az ez évre előirányzott összes konyhai hasonlatot, de az egyébként viszonylag békés alapokhoz mindez úgy passzol, mint a vanília fagyihoz a pacalpörkölt. Szóval nem a death metalosok lelkébe akarok tiporni, mindennek megvan a maga helye, de ennek szerintem nem itt van.
Kicsit javul az összkép, mikor nagy néha Anna Murphy tekerőlantos (!) hölgy sasszézik az énekmikrofon mögé. Néha ő is kicsit túlvállalja magát, néhány hajlítása elcsúszik, de maradjunk annyiban: nem véletlen, hogy pont az ő általa abszolvált A Rose for Epona dalhoz készült a(z első) klip. Ez valóban remekmű, a szó lehető legnemesebb értelmében vett sláger. A másik nóta, amelyre rá mernék aggatni ilyesféle címkéket az a Luxtos című szerzemény. Jó kis himnikus metal-szám, hangulatilag hasonlónak érzem a Hammerfall Any means Necessaryéhez.
Ezzel kritikám dicsérő része véget ért. A Scorched Earth lemezbe foglalásának indokát például egyáltalán nem értem. Mintha valami arab temetési éneket hallanék! De amíg ez túlságosan is extravagáns, addig az album további fejezetei már egyszerűen jellemezhetőek. Ír-kelta népzenei alapokon gitárok szaggatnak keményen, s minderre ráhörög Chrigel-mester. Bevallom, eddigi életem során még nem nagyon volt időm beleásni magam a "svájci" népzene hagyományaiba, de a behatások – ahogy jeleztem imént – a Helvetios lemezcím ellenére is nekem nagyon írnek tűnnek. Most jönne az a rész, mely szerint hallgatás közben időnként sramlis hangulat uralkodott el rajtam (talán a népies cirádákra tekeredett szaggatások tették ezt), de nem folytatom, mert azt hiszem, ennél a pontnál már elhatározták a rajongók, hogy megvédik tőlem kedvencüket. Ami nem baj, hiszen had éljen az oldal – az Alice Cooper-kritikát követő vita is jól sikerült. Most egyedül az a félő, hogy az Eluveitie nem annyi rajongót tudhat maga mögött.
Ui.: Sunthatneversets, ne haragudj!
