A Sólstafir első hazai vendégszereplését megelőzően azt sem tudtam, hogy ezeket az izlandi cowboyokat eszik e vagy isszák. De hála Máténak, hamar híre ment a zenekarnak, és a Köld című lemezük elég gyakori vendége lett a lejátszómnak. A zenekar black metálos cuccai annyira nem hoztak lázba, de a Köld atmoszféráját nekem találták ki. A Pale Rider, a She Destroys Again vagy a 78 Days In Desert akkora kedvenc lett, hogy mindenképpen látni akartam Őket.
A sástói Fekete Zaj Fesztnél pedig keresve sem találhattam volna kiválóbb rendezvényt. A fesztivál szervezőit minden dicséret megilleti, hiszen egy Pesttől alig órányira lévő hangulatos kisvárosba varázsoltak egy bensőséges hangulatú fesztivált, ami méreteit és szervezettségét tekintve a Sziget kezdeteinek felel meg. Időutazás volt ez a javából, egy élhető és roppant hangulatos helyszínnel. 2 óra elteltével már minden arc ismerős volt, a helyszínek közti átjárás pedig csak perceket vett igénybe. Innen kívánom Zéróéknak, hogy sok-sok éven át tudják megrendezni ezt a fesztivált, mert hatalmas űrt töltenek be, és eközben ne "szigetesedjenek" el sosem.
A nap első általam megtekintett zenekara a budapesti Ozone Mama volt. Nem először és nem is utoljára láttam őket, igazán remekül adják át laza rock&roll, garázs rock muzsikájukat. Átnyálazva a napi programot, kicsit aggódtam, mivel a Sólstafir kivételével a teljes line up sötét ló volt, így hát maradt a bolyongás, vadászva valami újra, ismeretlenre, szívet melengetőre.
Nem is kellett sokat várni az első meglepire, hiszen a Szabad az Á színpadán éppen kezdett az egri The Mighty Manlifter, akik a nap egyik új felfedezettjei voltak számomra. Zenéjük nagyon okos, hangszeres tudásuk kiváló és a dobos srácot külön kiemelem, állkoppantós produkciót nyújtott. Még a magyar szövegeken is át tudtam siklani, pedig ezen zenekarok tucatjai véreznek el nálam. A tagok roppant aranyos arcok, az egri zenei élet pedig jelentem él és virul!
A "nagyszínpadon" már javában tartott a finn Hexvessel koncertje. Az angol alapítótaggal rendelkező psychedelikus folkot játszó zenekar egy roppant hangulatos, andalító, gondolatokat ébresztő és a természetbe kalauzoló koncertet adott, ami alatt többször is állt a szőr a karomon, bizonyítván, hogy átjött az üzenet. Magamtól sokat nem fogom hallgatni őket, de itt igazán remek élmény volt látni a Hexvessel fellépését.
A váltott műszakban üzemelő Mainstage-Painstage páros kisebbik felén épp Pozvakowskiék kezdték 40 perces műsorukat. A győri postrock zenekar nem tud hibázni. Roppant profik, zenéjük érett, zenei tudásuk és koncertjeik kivitelezése vizuális szempontból is simán megállja a helyét bármilyen összevetésben. Eddigi mérleg: 4 teljesen különböző stílusú koncert, négy hangulat, négy piros pont. És a java csak eztán következett.
Az est fénypontjának koncertjét hatalmas várakozás előzte meg részemről. A Köld lemezzel magasra tett lécet az új, Svartir Sandar című lemezük többszöri felületes hallgatással, nem tudta megugrani. Nekem kicsit sok benne az üresjárat, sok az izlandi íz. A Pale Rider lendülete, monoton zúzása, kalapáló, szaggató témái itt már alig fellelhetőek. Bíztam benne, hogy hallani fogom majd azokat a nótákat, amik miatt leutaztam Sástóra. Nos, ez nem jött össze, egyetlen számot sem játszottak a kedvenceim közül, viszont ráébresztettek arra, hogy több időt kell adnom a Svartir Snadar lemezüknek, mivel a koncert túlnyomó többségében erről a lemezről játszottak és rettenetesen átjött élőben az egész, az elejétől a végéig.
Epikus nóták, elemi erejű, gejzírként lövellő énektémák, katatón dallamok, gitárzúzás, vízesésként hömpölygő riffzuhatag, Minden kétséget kizáróan rosszul ítéltem meg az új lemezt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy most is éppen az megy. Ami eddig negatívumként szabott gátat a teljes élvezetnek, az mostanra a legnagyobb erénye lett. Élőben látni ezeket az arcokat, hallgatni ezt a remek folk/black/rock&roll muzsikát, tényleg hatalmas élmény volt. Majd két órás programjuk egy percig sem volt unalmas, pedig rengeteg leállás van zenéjükben, de úgyis építkezik, hogy az ember olyan endorfinlöketet kap egy-egy zúzás után, hogy mire azt feldolgozza már jön is a következő adag boldogság befecskendezés. A hangzás az elején elég gyatra volt, a pult mögött nehezen találták meg a megfelelő arányokat, de így is élvezhető volt az előadás. Végül úrrá lettek a bajokon és a második fele már hangzásilag is remek volt. A klaviatúrámon leírhatatlan nevű zenészek így négyen a színpadon állva egy színes, egyedi, profi és roppant szuggesztív zenekar benyomását keltették. Összeérett társaság, azzal a megfoghatatlan izlandi nemistudoménmivel, tényleg nem tudom megfogalmazni, de tény, hogy egészen más világ. Amint módomban áll, ismét megnézem őket, mert ebből a hangulatból akarok még meríteni. Minden esetre ezen a csodás nyári estén a Hessvexel finn és a Solstafir izlandi legénysége tudatosította bennem: a tél közeleg.
A Szabad az Á színpadán pedig az a fesztiváltörténelem legjobb zárókoncertjét csíptem el. Ők pedig a miskolci Bohemian Betyars zenekar, akik folkpunk muzsikájukkal egyszerűen akkora örömöt és boldogságot, elcsigázott testemnek, zúgó fejemnek akkor pluszt adtak, amit elképzelni sem mertem volna. Semmi tudatosság nem volt abban, hogy odatévedtem, de hálát adok az égnek, hogy így történt. Lehet a büdös életbe nem szerzek tudomást arról, hogy van az országban egy ilyen, fiatal zenészekből és Isten áldotta tehetségekből álló zenekar. Mivel nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét nem szerezhettem róluk tudomást, de ma utánuk járva látom, hogy azért ismertebb brigádról van szó. Önfeledt zenéjükben a ska, a folk, a cigány muzsika sava borsa van elegyítve tökéletesen a punk fékezhetetlen lendületével. A tagok hangszeres tudása tiszteletet parancsoló, a bőgős srác pedig a fiatal Billy Gouldot idézte fel számomra. Imádtam az egész koncertet, mélabús, vicces, ízes és szellemes szövegeik is teljesen rendben voltak. Néha volt egy kis Qumby aftertaste, de tényleg minimális, a srácok érezhetően más irányba mozognak. Amúgy augusztus 22-én a Dürer Kert kistermében lépnek fel, ajánlom mindenki figyelmébe, biztosan remek szórakozásban lesz része, ha ellátogat.
Reményt keltő látni ennyi tehetséges vidéki zenekart, ennyi tehetséges zenészt. Jobban oda kéne figyelni rájuk, jobban megbecsülni azt, ami a miénk. Az egri, győri, miskolci brigádok azt bizonyítják, hogy nem vagyunk híján tudásnak, ötletnek, eredetiségnek csak a megbecsülés hiányzik, de az nagyon.
Köszönet a Negative Art-nak a fesztiválért, a lehetőségért és bízom benne, hogy jövőre is hasonló színvonalú bulit sikerül összekalapálni!
A képek nem a helyszínen készültek és ITT találtuk őket.
