A 80-as és 90-es évek fordulóján a korszak szívtipró rocksztár-prototípusának is nevezhető Kip Winger fazonja úgyszólván magától generálta a platinalemezeket és a telt házas arénabulikat. Ehhez mérten azonban viszonylag ritkán emlegették annak idején a Winger albumok kivételes zeneiségét. Aztán a látványos külsőségek és a felszínes csillogás tovatűntével a kinézet is visszafogottabb lett, de a lényeg az, hogy a muzikalitás és az ihletett, szívből jövő zenélés megmaradt. Az újabb budapesti akusztikus Kip Winger koncerten pedig ismét beigazolódott, hogy az igazán jó dalok ezzel a lecsupaszított megszólalással is varázserőt hordoznak magukban.
Ugyancsak ennek szellemében vezette elő Whitesnake-blokkját a Snakebite (ezúttal duó felállásban), illetve magyar rockslágerekből álló műsorát a színtér rutinos rókái alkotta Triász. Semmi torzított gitár, utóbbinál is csak billentyű dúsította a hangzást. A „kígyóbűvölés” alatt a februári House Of Lords buli rémlett fel, amikor David Coverdale magyar hangja, Lőrincz Károly az Asphalt Horsemennel játszott ugyanitt, szintén az üres küzdőtérnek. Abban meg volt egyfajta különleges csavar, hogy a Triásztól olyan dalt is hallhattunk, amelynek Sipos Péter az Irigy Hónaljmirigyben a paródiáját énekelte valamikor...
Aztán jött a főhős, és egy csapásra feloldódott az addigi hűvös légkör. A háromnegyed-részt Winger dalokból összerakott szett önmagáért beszélt, és ha Kip mester végig egy kényelmes székben ülve, ásványvizet vagy sört szürcsölgetve, egy-egy klasszikus darab ürügyén kedélyesen anekdotázva muzsikál, a jelenlévők zöme valószínűleg akkor is leborult volna előtte, egyébként teljes joggal. Túl az ötödik x-en ekkorákat énekelni!.. Na de itt ennél sokkal többről van szó!
Ha az utókor csakugyan olyan hálás, amilyennek a szólás tartja, akkor Kip Wingerről még életében kellene elnevezni mondjuk egy rockklubot. Emberünk egymaga, egy szál gitárral is betölti a terepet úgy, hogy a mikrofonállványtól nemigen távolodhat el, és különben is inkább csak akkor ragadtatja magát élénkebb mozgásra, amikor poénból sztárpózba vágja magát, mintegy a hajdani idők emlékére. (Hogy azért mégse érezze magát teljesen egyedül odafent, hol vendégénekest, hol meg fotósokat hívott a színpadra.) Mindeközben viszont folyamatosan tréfálkozik, önmagán – az életkorán, egyik-másik régi sikerszám mélyen szántó szövegén stb. – is ironizál, ha kell. Nevet és nevettet, szórakozva szórakoztat. Született előadóművész! Ezt a készséget nem lehet tanulni, még a Rocktáborban sem!..
A fentieken túl az is hozzájárult a közvetlen, meghitt hangulathoz, hogy a program nagyban épült a közönség soraiból érkező kérésekre. Itt tényleg amolyan interaktív kívánságműsor résztvevőinek érezhettük magunkat, messze nem csupán a megszokott együtt tapsolás és éneklés ment. Az se volt kínos, hogy a Without the Night első sorát mi juttattuk Kip eszébe, a Bill és Ted filmzene-albumos Battle Stationst pedig saját bevallása szerint már rég elfelejtette barátunk. Nem akármilyen csemege lett volna, ha terítékre kerül, de így is jutott finomságokból bőven.
Ráadásul amennyire kis létszámú, annyira értő tábor gyűlt össze. A Headed for a Heartbreak, a Madalaine vagy a Hungry nélkül nincs Winger buli, ezt minden érintett tudja, viszont az újabb kori szerzeményeket (Deal with the Devil, Blue Suede Shoes) sem kísérte kisebb lelkesedés, sőt ezekből szerintem bárki szívesen hallott volna többet is. Szólódalokból már lényegesen bővebb volt a merítés, persze egy önálló Kip Winger esten ez el is várható. De bármi is szólt éppen, minden egyes hangból és mozzanatból „átjött” az, mekkora zenész ez az ember, mint ahogy az is (legfőképpen az), mekkora ember ez a zenész.
Az a tizenhét ma már harminckilenc – ezt, gondolom, nem kell most különösebben magyarázni (a dalban egy ízben tényleg így is énekelte Kip!) –, de hát egyikünk sem lesz már fiatalabb. Ám ettől még igenis vannak dolgok, amelyek egy egész életre szólnak...
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI
