Tudom, az én szegénységem, de eddig nem mélyedtem el túlságosan a Chief Rebel Angel munkásságában. Persze, folyamatosan láttam a nevüket leírva, még tán a klippremieriert is megtekintettem, de koncerten sosem jártam, illetve albumot sem hallgattam végig. Mostanáig. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően én írok az új hanganyagukról, ami, őszinte leszek, teljesen magával ragadott. Figyelem, magas fokon űzött rákendrollról lesz szó a folytatásban!

Nyilván ízlések és pofonok, de egyszerűen nem tehetem félre, hogy a Chief Rebel Angel a számomra leginkább kedvelt zenei stílusjegyekkel operál. Lendületes rákendroll, rövid, 3-4 perces számokkal. Rákendroll, ízig-vérig, finomkodásnak jele nincs. Ahogy hallgatom, azonnal kedvem támad lemenni a garázsba, zenélni és a kertváros lakóit bosszantani egy szombat délutánon át, pedig vagy 7 éve nem csináltam már ilyet. A gitárok irtózatosan harapnak, egy jó adag stoner-életérzés is kapcsolódik az Entombed-féle death metal hatások mellé. Ebből lesz egy érdekes, death ’n’ rollnak nevezett műfaj, amilyen titulussal illeti magát a budapesti zenekar.

Az ének tökéletesen illeszkedik ehhez az egészhez, kellően beteg, sokszor érthetetlenül hörgős, de ugyanakkor nagyon is dallamos. Sokszor éreztem, de leginkább a Kicking Cans refrénjében, hogy nagyon emlékeztet engem az egész énekstílus valamire. Aztán rájöttem, hogy Kurt Cobainre, különösen az In Uteros performanszára. Nyilván, ez csak egy szubjektív érzés, de akárhogy is, nagyon rendben van.

10 dal az egész, amin gyorsan végigrohannak a srácok. Egy pillanat szünet nélkül kapjuk az arcunkba a dalokat, úgyhogy ennél a bő fél óránál nem is kell ennek hosszabbnak lennie. Általában ki szoktam emelni, negatív vagy pozitív irányba nótákat, de jelen esetben ennek nem látom értelmét. Jó az album, egyben, úgy, ahogy van. Nem lóg ki lefelé semmi, sokadszorra sem akartam egyik tracket sem átléptetni. Mindegyikben van valami, amitől szerethető. A Half Empty elképesztően fogós verse-énekdallama, a Flat Out refrénéneke mellé a nagybetűs rákendroll gitárriff a verse-ben, a Middle Managment őrjöngése és pörgése, ami még ezen az albumon is feltűnő, az Ashes and Wine agyontorzítása. A teljesség igénye nélkül.

Jó érzés, amikor egy magyar zenekarról ilyeneket írhat az ember. Amikor nem csak tőlünk több ezer kilométerre, egy óceánon túl élő emberek munkásságáért lehet lelkesedni. Kár, hogy az új Stone Sour is ilyen jó lett, különben gondolkodás nélkül megtenném az év albumának.