Ezekkel a németekkel majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt ismerkedtem össze. Bizonyos Apocalyptica nevű zenekar előtt léptek fel. Valahogy úgy kommentáltam az eseményt, hogy mi ott és akkor azt éreztük: egy új és nagy jelentőségű dolog van születőben. Hiszen ott fent a színpadon egy útkeresés fázisában leledző csapat szinte kísérletezését követhettük nyomon, és én legalábbis úgy éreztem: ebből lesz valami!
Lett is: a Passenger című debut-album a maga bájával és olyan erős setlistjével, melybe bele sem fért a youtube-sláger The Ordinary sem. Most meg az AFM kiadó jóvoltából - vielen Dank! – itt van nekünk a második, ez a Nagy Menekülés.
Az első hallgatás a csalódásé volt. Hamar rájöttem miért: a kedves, jópofa, tűzzel játszó, mindennel kísérletező gyermekből - ha nem is felnőtt, de – kamasz lett, elvesztve a már említett gyermeki bájt. Most már könnyebben megy a skatulyázás is: a Great Escape semmi egyéb, mint modern electro metal, némi zúzással, egy kis bólogattatással, rövid world music vagy éppen dead epizódokkal, de legfőképp erős pop-behatással. Ez így együtt olyan, mint kínai barátaink erős-savanyú levese – meghallván az elegy hozzávalóit szörnyülködünk, de végül mégis csámcsogva fogyasztjuk. (A hasonlat élelmiszer-biztonsági vonatkozásaiba ne menjünk bele.)
Szóval első körben mindössze két találatot kaptam (igaz, mind a kettőt telibe): a melankolikus Cloud of Glasst, és a másik végletet, a pörgős-energikus Perfect Dayt. Később felzárkózott melléjük a „slágergyanus” The Lost – It Ain’t Good páros, az „arab” Foreign Rain a „gyászhuszár” Space, és a málházós Good Bye. A felderítő gyanánt előre küldött EP-s The Last Dance nekem, megmondom őszintén, túl nagy és erős falat. Úgy tapasztalom: a disco és a metal házasságából rendre ilyen „szörnyecskék” születnek. Értékelhetetlennek még a lemezt lezáró If you Want to–t tartom, és mondjuk azt sajnálom, hogy a jól induló Feel a refrénig teljesen elveszíti lendületét.
Közben utána néztem: két esztendővel ezelőtt a Passengert négyes osztályzattal dobtam meg (nem mertem jobbat adni rá), így tudtommal először fordul elő, hogy ellentmondásba kerülve önmagammal egy jobb esetben is ugyanolyan minőségű albumot fél osztályzattal többre fogok taksálni. Azért, hogy ez a fél pont lehessen egyfajta felkiáltójel: figyelem, egy A Life Divided nevű zenekar itt kopogtat az ajtónkon, és sokkal-sokkal többet érdemel, amit kap tőlünk! Koránt sem büszkeséggel, inkább szomorúsággal tölt el, hogy hazánkban mi vagyunk (tudtommal) az egyetlen orgánum, mely időről-időre említést tesz, egyáltalán ír róluk.
Aki rá van kattanva a Bring Me The Horizon – Deathstars irányvonalra és elviseli annak egy populárisabb, melankolikusabb válfaját, annak tessék fogni azt a rohadt billentyűzetet, és szépen nyomni egymás után a betűket: A-L-I-F-E…
