Éjóóóó, nyárbúcsúztató buli a Parkban, nem kisebb fellépővel, mint Jose-Manuel Thomas Arthur Chao (az utolsó csukja be ajtót), más néven Manu Chao éjójójóóó. Éjóóó, szuper idő, remek közönség, lépni alig lehetett, hát még a pulthoz férni éjójójóóó. Éjóóó, már értem a borsos jegyárat, remekül szűrték meg vele a közönséget, egy szerényebb összeg dühös kint rekedt tömegek hadát eredményezhette volna, ami párosulva a román meccs utáni letargiával, könnyen utcai zavargásokba torkollhatott volna éjójójóóó. A Parkot minden dicséret megilleti éjóóó, hiszen a nyári szezonban olyan király buliknak adott helyt, és szolgálta ki magas szinten a közönséget, mint az Anthrax, a Hatebreed, vagy a Karnivool, hogy mást ne említsek éjójójóóóó. Ebben éjóóóó, az időjárás is nagy segítségükre volt, majd az egész nyarat végigkísérte a fülledt nyári meleg, ami a fogyasztásban is biztos meglátszott éjójójóóó.
Bevallom, félve ültem neki a GIAA új lemezének, mert az eddigi két élő fellépésük során egyszer sem győztek meg arról, hogy kimagasló potenciál lenne a bandában. Ami lemezen tökéletes hallgatni való olvasás, takarítás, szex, vezetés közben, az élőben egy elég kiherélt és vérszegény produkcióként jelent meg a maga valójában. Ezzel valószínűleg sokaknál már most kihúztam a gyufát, de tartom, hogy lehetne sokkal izgalmasabb, és tökösebb műsort is összerántani, ebből a zenei felhozatalból. És ami élőben nem 110% a lemezhez képest, az nálam amúgy is megbukott.
Miután megtettem a kellő előkészületeket, végigdőltem a kanapén, felrobbantottam a bekészített cigimet, és útjára engedtem a Rosetta új, sorozatban ötödik nagylemezét, az Anaesthete-t. A Ryu / Tradition hallgatása közben már be is ugrott a nagy ötlet, hogy random kiválasztok 5 Rosetta nótát, és stopperrel lemérem, melyik számban, hol vannak a ritmusváltások, leállások, szállós részek, ének, levezető zúzás. Majdhogynem másodpercre stimmelne a képlet, tartok tőle....
A Danny Worsnop vezette Asking Alexandria tagjai már a megalakulásuk évében elhatározták, hogy ők bizony széllel szemben fognak pisálni. A Stand Up and Scream „tökéletes” példája a mai napig annak hogyan ne „írjunk” dalokat. Volt itt minden, ami szem szájnak ingere, túlzott elektronika, pofátlan autotune használat, unalomig ismételt breakdown-ok. A két évvel később megjelent Reckless & Rentless minimális fejlődést mutatott az elődhöz képest azonban ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy a scene tini lányokon és fiúkon kívül komolyan vegye őket bárki is.
