Ó, igen. Mi is tehetné boldogabbá az embert, mint egy új Cannibal Corpse lemez? Persze, hogy semmi. Kedvenc henteseink kirobbanó formában vannak az utóbbi időben; szinte hihetetlen, hogy ennyi év után is ekkora lendület van bennük. A 2011-es Torture elsöprő sikert aratott a hallgatóknál (sokak szerint egyenesen az életmű egyik legjobb darabja), de még a folyton köcsögölő firkászoknál is telibe talált a szett, szóval ezúttal is bőven volt mit várni. Ennek tükrében mondhatnám azt, hogy a The Skeletal Domain viszont sajnos harmatgyenge lett, de akkor hatalmasat hazudnék, azt meg ugyebár nem illik (csúnya dolog).
Jó néhányan szeretnek azzal dobálózni, hogy a zenekar minden lemeze tök ugyanolyan, aki viszont nem teljesen süket, az azért érzi, hogy ez közel sem így van. Nyilvánvalóan van egy markáns, jól behatárolható és roppant jellegzetes eszköztára a brigádnak, az ezzel való sakkozgatást és arányeltologatást azonban elég kézzelfoghatóan képesek menedzselni lemezről-lemezre. Ennek köszönhető például az is, hogy bár az új album is amolyan tipikus CC, mégsem írható le az előző korong egyenes folytatásaként, sőt: kifejezetten másutt keresendőek az erényei.
Hogy mit nyújt első nekifutásra a The Skeletal Domain? Totális agymosást, úthengert az arcodba. De tényleg. A High Velocity Impact Splattert indító vinnyogás közben letespedtem az ágyra a frissen kicsomagolt bookletet lapozgatva, aztán csak azt vettem észre tíz-tizenöt perc múlva, hogy a szomszéd már dörömböl, a buksimban meg jön az arkhimédészi felismerés: húbazmeg, ez masszív egy matéria, még a zenekar mércéjével is. Sokakat el is bátortalaníthat, hogy elődjéhez képest ez egy lassabban kibontakozó korong: kevesebb az azonnal ható kapaszkodó és a nóták közötti tempókülönbség is – jóval konzisztensebb daltömböt kaptunk tehát ezúttal. Húsz-harminc hallgatás után viszont jó sunyi mozdulatokkal itt is felkapaszkodnak a mélyből a csodaszép, rothadó részletek; lambadázni mondjuk azután se nagyon fogsz rá. Feleszmélsz viszont, hogy milyen ász thrash riffek vannak a Sadistic Embodimentben, milyen szépen lehet együtt hörögni Corpsegrinderrel a Kill Or Become-ban, hogy „Fire up the chainsaw, Hack their fuckin' heads off”, milyen egészségeset lehet bokából headbangelni a Skeletal Domain doomos nyitányára, vagy kést élezni a Vector Of Cruelty középtempós őrlésére, esetleg disznót vágni a Hollowed Bodiesra..
Egy kis statisztika: Alex Webster négy, Rob Barrett három, Pat O'Brien öt, míg Paul Mazurkiewicz egyetlen dalt jegyez (ezt is párban Barett-tel), így kijelenthető, hogy ezúttal Pat bácsi lépett elő fő dalszerzővé, Webster pedig valamelyest visszább vonult e téren (az Evisceration Plague-en még messze ő dominált, a Torture-ön pedig már megindult ebbe az irányba az összkép). Mazurkiewicz úr momentán főként a szövegírásban jeleskedett: hat nótának is ő álmodta meg bájos mondandóját, O'Brien viszont ezzel szemben egyáltalán nem ragadott véres-gennyes tollat. A legaranyosabb szövege szerintem a Headlong In The Carnage-nek, az Icepick Lobotomynak és a Hollowed Bodiesnak van, de azért szépen végigmegy az album a zombiapokalipszistől kezdve a különféle belezős tömeggyilkosságokon és saját család kiirtásán át a csontvázkirályságig elég sok mókás történeten. Ja és persze ki ne feledjük: Corpsegrinder ugyan szokás szerint csak a nyakát és a hangját adja a történethez, de azt viszont teljes erőbedobással.
Ezen az albumon – három egymást követő lemez után – szakítottak Erik Rutan producerkedésével is. Lehet, hogy sokaknak szentségtörés, amit leírok, de iszonyúan örülök a döntésnek, mert ilyen jól a büdös életben nem szólt még CC lemez. Rutan egyértelműen az organikusabb, nyers megszólalás híve (amivel amúgy semmi gond), csakhogy ez az utóbbi két korongon elég harmatos, súlytalan dobhangzást és egymást elnyomó hangszereket eredményezett (a Kill még nem vészes). Ezzel szemben Mark Lewis tökéletesen arányos, dinamikus dobsoundot rámolt össze, ezenfelül minden hangszer tisztán, kivehetően, és egymáshoz képest is hibátlanul balanszírozva szólal meg – még a bőgő is makulátlanul, állandó jelenléttel röfög fel a háttérben. Több a polír, de sokkal jobban felfedezhetőek az apróbb részletek a nyakatekert riffekben.
Ez a banda egyszerűen képtelen hibázni. Elementáris erővel tépkedik a fejeket, miközben dalszerzőként is egyre magasabbra teszik a lécet, a hangszerkezelés meg ugyebár alapból magasiskola. Továbbra is a műfaj egyik legnagyobb fegyvertényét tisztelhetjük bennük, és nagyon úgy tűnik, hogy ez egy jó darabig így is marad. A The Skeletal Domain megint egy makulátlan munka, csak egész másként, mint a Torture vagy akár a The Bleeding. Nincs mit tenni, roppant szeretni való kis pszichopaták ezek. Találkozunk november 20-án a Club 202-ben.
