Számomra azt hiszem a Melvins az a bizonyos arany középút, aminek a megkereséséről és a fontosságáról az én bölcs anyukám, ha nem is a zene kapcsán, de már az idők kezdete óta beszél nekem. Az arany középút. Mégpedig pontosan az általam megnevezett két legjelentősebb végpont, a Black Flag és a Black Sabbath között. Na és hogy mi még a Melvins ezen túl? Madárijesztő. Egy eldugott tó mélyén vonagló hydra. Az illuzionisták fehér kesztyűs kezében a cilinder. Olyan tudós, ami mindig a kérdéses létezésű, láthatatlan lények nyomában mozog. Zene. Amiben az össze nem illő elemek feloldhatatlanul, de mégis egységesen válnak időtlenné. Éppoly bizarr fenségességgel, mint alantassággal. Torz komikum és trauma. Ami alighogy hagyta kicsit megemelkedni a mellkasomat a még mindig a szegcsontomnak feszülő utolsó Tres Cabrones című lemezük súlya alatt, máris itt az új Hold It In.

Ehhez pedig ismét más, megint nagyon is meglepő felállással veselkedett neki a banda. Persze, ha egyáltalán meg lehet még lepődni bármin is amit művelnek, vagy ahogy művelik, és akikkel művelik. Merthogy a legutolsó anyagon például - ami egyúttal a Melvins harmincéves fennállását is ünnepelte - a fészekfejű és gitárkezű vészmadár, azaz King Buzzo mellé, az a szintén oszlopos tag Dave Crover állt ki a mikrofonhoz egy basszusgitárral a kezében, aki eddig a dobok mögött ült. Hogy amíg ő előrébb tolja az arcát, addig mögötte Mike Dillard püfölhesse a bőröket, aki alapítótagként tette ugyanezt, az említett három évtizeddel ezelőtt. Mindez azonban csak egyszeri mutatvány volt a cirkuszban, és most miután Dave visszaült a dobok mögé, megérkezett a porondra az egykor felkavaróan futurisztikus Butthole Surfers két tagja. Paul Leary gitárossal és Jeff Pinkus basszusgitárossal vették fel tehát ezt az új anyagot. Ami azért még akkor is pupillatágító fúzió a két földalatti kultúrhérosz között egy új rohadék életre kelése érdekében, ha már ezelőtt is annyiszor, és annyi mindenkivel volt valami hasonló varázslat. Rohadék. Mert én így becéztem eddig minden korábbi Melvins lemezt, és ezt a tizenkilencediket a sorban is így fogom, mert hozza azt a szintet.

Az ismét az Ipecac Recordings gondozásában megjelenő album az erős Bridge of Crankeinstein című nótával kezd. A gitárok úgy húznak benne, mint egy igáslovak csontvázai a pokol szekerét. Buzzo hangja mint mindig, döbbenetes lidérc. Ahogy mételyezni kezd mindjárt tudom, hogy nyúlnom kell a biztonsági övért, mert ott folytatódik minden, ahol alig pár hónapja abbahagyták. De mert a Melvins mindig furfangos, a következő You Can Make Me Wait és a Brass Cupcake párosa azonnal másra vált. Méghozzá olyan ízlésesen pszichedelikus pop - rock provokációkra, ami ugyanúgy része a ravasz játéknak, mint mondjuk a végtelenül lassú kegyetlenkedés. Ezekből a szösszenetekből később még kettő hallható ide - oda beszúrva, az Eyes On You és az I Get Alone ( Hollow Moon ) címeket viselő szerzemények. Nekem egyébként ezek a korábban is mindig jelenlevő kicsit infantilis kitérők olyanok, mintha eleve filmjelenetek hátterébe születnének. Például olyan snittekhez, ahol mondjuk egy elmegyógyintézeti közösség buliján Mike Patton a lemezlovas, aki önmagát játssza, és épp a Fantomas projekt alkotómunkáját heveri ki.

Na, de nem szeretnék előre szaladni és elkalandozni sem, mert a változatos korongon hallható tizenkét szerzemény közül, ahogy újra és újra elindítom őket, azt érzem, hogy mindegyik megérdemel néhány szót. Mint ahogy a négyes helyet elfoglaló, címében pimasz punk pukkancs, de hangzásában inkább ködös, parttalan csatorna stoner Barcelonian Horseshoe Pit is. Amit a szövegvilágát tekintve szintén komolytalan Onions Make The Milk Taste Bad követ. Az előző lemez katarzisa nálam a Psychodelic Haze volt. Ezé pedig egyértelműen ez a szám. Úgy lüktet, mint a bukott angyalok ágyéka, mikor az emberek lányainak mellét mustrálják. Szaggatott gitárja kivár, majd dübörgő ritmussal hajszol tovább. Belassult váltásai kéjesen ábrándozók. Basszus játéka durva, érdes, gitárja végül már csak recseg. Tökéletes. Mint a nyolcas masszív, sűrű füsttel bíró Sesame Street Meat súlyos doom döngetése, amitől valószínűleg még a képregényhős Spawn vaskos karját is ellepné a libabőr. Pinkus basszusjátéka és Dave dobjai végig kíméletlen tökéletességben harmonizálnak egymással. Kell is a pihenés a Nine Yards letorzított, laza rock and roll témájával. Mert mindjárt itt a The Bunk Up hosszú percekig tartó frusztrált csapongása, ami ugyan émelygő andalgássá szelídül, de csak úgy a maga hét perce utolsó harmadára. Aztán zárásnak végül jön a Piss Pisthoperson és a House Of Gasoline, vagyis két minden Melvins elemet felhasználó szarkasztikus rock klasszikus. Ezzel zárul le, ez a kissé gúnyos vigyorral kifújt szappanbuborékokban úszó igazi rohadék.

A Melvins - ahogy ők mondták erről a lemezről - egy frissítő fikció a tények és baromságok unalmas világában. A Melvins egy riadalmasan szép underground western. Aki simán játszik Butthole Surfers feldolgozást a jégkrémfüggők gyerekműsorában, két dobossal, ahogy azt az utóbbi idők koncertjeinél már megszokhattuk. A Melvins határtalanul szabad. Nekik szabad. A Melvins átkozottul eszelős, igazi neurotikus, de ugyanakkor elegánsan kiművelkedett komédiás. Egy igazi groteszk.