Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megszerettem a God Is An Astronautot. Öt éve az Age Of The Fifth Sun lemezük teljesen elragadott, és jó pár hónapra determinálta a zenehallgatási szokásaimat. Aztán arra is emlékszem, hogy miként távolodott el tőlem az ír banda annyira messze, hogy az elmúlt négy évben olyan tisztes távolságból figyeljem őket és, hogy az új Helios Erebus is csak mérsékelt örömöt okozzon, de leginkább fenntartásokkal kezeljem. Ez egyébként a három évvel ezelőtti budapesti koncertjüknek volt köszönhető.

Mert néha a GIAA kegyetlenül betalált a lágyból erőteljesbe váltásaival, néha az éteri lebegést olyan művészi fokon hozták, hogy a hallgatása közben én is a súlytalanság állapotát éltem át, és néha százszoros gravitációs erővel rántott vissza a földre egy-két megdörrenő riff. Ez akkor, amikor négy fal között, egy fülessel éltem át a GIAA élményt. Élőben viszont… nem ezt kaptam. Dalról-dalra bizonytalanodtam el, hogy egyáltalán szeretem-e még a zenéjüket. Leginkább a maníros, kicsit giccsbe hajló post-rock/space rock/ambient utazás miatt. Sajnos a Helios Erebus ugyanebben az irányban úszik tovább.

A zenekar legújabb űrtripje nem a Nebula köd sokszínű anyag és forma forgatagát, nem a csillagóriások fényét és energiáját, nem a kozmikus kémiai csodákat hozza el. Derekasan összeszedett dalok vannak, amik csak a lebegésre összpontosítanak, de valahogy az se lett olyan, mint mondjuk az előző dekádban. A szét delayezett, visszhangozott maszatolások nem ragadnak fel és reptetnek, mint ahogy megtették ezt az Age Of The Fifth Sun vagy az All Is Violent, All Is Bright tételei.

A filmzene hangulat ugyan garantált az ambient részekkel, de ez így zenei élményként nekem kevés. Gyakran annyira nyugodt, és könnyed a Helios Erebus, hogy súlytalan marad. Az erősebbnek szánt tetőpontoknál meg leginkább azt érzem, hogy nincs igazán átgondolva az egész mondanivaló; tessék-lássék módra ott van a zúzás, de az is inkább csak lebeg a légüres térben.

Pedig lehetne ez jó, néhány pillanatában még el is ragadtat, de a nyolc szám negyvenöt perce nagy általánosságban benne ragad a bolyongó, koncepciómentes fokozásokban, és a steril, művi hangulatban. Ha egy számot hallottam volna a Helios Erebusról lehet magammal sem értenék egyet, de többszöri végighallgatás után is egyre laposabbnak érzem. Ez köszönhető annak is, hogy a Vetus Memoria vagy az Obscura Somnia egy az egyben csak delayezett szinti-gitár zaj különösebb cél vagy motívum nélkül, vagy, hogy a címadó és tetőpontnak szánt dalnál is eléggé dejavu érzés kerülget. Ettől függetlenül szép, meg csillog, de semmiképp sem aranyként.

Pozitívumokat így is tud hozni a lemez. A Pig Powder – hogy ez a cím hogy jött, az is megérne egy kisebb agyalást - hoz néhány egyedi megoldást, és a Centralia is egyedibben dörren meg, ahol megdörren. A baj viszont az, hogy így is túl sok az időhúzó, öncélú ambientkedés, és a mérleg másik nyelvén kevés az elemi erejű zúzás. Pedig mind a műfajnak, mind a GIAA-nak ez az igazi erőssége.

Ha a Helios Erebus lenne az első God Is An Astronaut anyag, amit hallok biztosan jobb megítélése lenne, de nekem ez a zenekar az elmúlt évek egyik post-rock alapvetése volt. Ennek tudatában meg kicsivel több az, amit elvárnék tőlük minden szinten, leginkább a koncepció szintjén. Azzal eddig nem volt bajom, sőt erőssége volt az ír bandának. Ezen a lemezen viszont nem sokszor éreztem azt a „wow” érzést, amit azért elég magabiztosan hozott le a csillagok közül a földre a GIAA. Bizonyítottan többet is képesek kihozni a hangszereikből, amit remélem még megvillantanak valamikor. Viszont ez így leginkább csak egy kellemes háttérzenének felel meg.