A helyzet az, hogy még akkor is egy csomó zseniális lemez elmegy mindannyiunk mellett, ha épp azok vagyunk akik a kávéval élesített fajanszon alkotó reggeli rituálé előtt már megnéztük az új megjelenéseket. Vagy amióta felszívtak minket orrba az okos telefonok, azóta nem előtte, hanem közben. Mégis képtelenség, hogy minden jó banda derékba tudjon kapni, minden drága jó rajongót. Így maradtam én le valahogy a Twitching Tongues korábbi anyagairól is végül. Amiket csak akkor kezdtem el felpattintani, mikor azzal szembesültem az ezzel kapcsolatos posztok kereszttűzében, hogy bizony komoly mennyiségű hús, velő, csont és zsiger remeg - vagyis az ismerőseim - hogy jelenjen már meg végre ez az új Disharmony című lemez. Szóval én azzal kezdtem, hogy először meghallgattam a korábbi In Love There Is No Law című albumot, ami pontosan úgy hatott, mint egy jó lábsöprés a Mortal Kombat első szériájában. Vagyis kifektetett.

Aztán hozzácsaptam élmény szinten az azelőtt megjelent három kislemezt, és mindezek első meghallgatása után azonnal az a rajongó lettem, aki pólót, közös képet, bakelitet, sapkát, aláírást és behajított pengetőt az emlék koncertjegy mellé akar egyszerre. Az öttagú viszonylag fiatal Los Angeles béli csapat ugyanis finoman játszik stílusokkal, az illuzionisták ügyességével elmosva azok határait. Utazik a múltban és közben mutat a jövőre, akárcsak a Vissza a jövőben Delorenje. Aminek emléke az új film kapcsán szintén sok húst, velőt és zsigert, vagyis vizet mozgatott meg, mint ahogy ez az új lemez is megfogja mindezen alkotóelemek együtteseit mozgatni. Akár egyszerre több tonnányi mennyiségben, vezető névként pár jövő nyári fesztiválon is. Simán.

Az album egy horrorisztikus billentyű játékkal indít, ami egy testemésztő kőkoporsó belső harmóniájával áraszt el, de igazán átérezni nem hagy időt, ugyanis egy váltás után azonnal harap, és átcsap abba a valamibe, amiről egy korai magyar zenetévé még műsort is nevezett el. Vagyis kezdődik a zúzda. Tagolt, tagbaszakadt darabos riffek, amikről nekem simán eszembe jutott a régi Machine Head. Sőt, itt a címadó dalnál már azonnal bevillant, hogy az előző lemeznél is hallottam bőven párhuzamot a két zenekar között, de nemcsak a gitártémák, hanem határozottan az ének terén is. Rob Flynn pedig valljuk be, nem egy rossz analógia. Colin Young pedig sokszor úgy tűnik, még képes Robot is túlszárnyalni. Ami az Insincerely Yours című számból is kiderül, ahol az említett énekes orgánumának keménysége mellett ott van egy olyan érzékenység amitől ez a hang több, mint sok énekesé. Ez a hang pedig nagyon karakteressé és valóban érzékennyé teszi egyébként mind a kilenc dalt az albumon. Ahol nem félnek lelassulni a srácok.A doom tempóval oltott hardcore néhol idézi is a kísérteties clevelandi vonalat. Ahol erős középtempóban megy a keménykedés, de ezzel az énekkel tud lírai lenni valahogy mindezek ellenére az egész. Pontosan ezért juttathatja eszünkbe a Type O Negative korai anyagait vagy mondjuk a Life Of Agony munkásságát a Twitching Tongues. Elég csak meghallgatni a Love Conquers None című számot, ami a leglassabb dal a kilencből és máris visszaköszön mindkét név, egy ugyanazon nótában. Nehéz lenne kiemelni külön számokat, ahol kevésbé ügyesen egyensúlyoznának a kemény kötésű hardcore, a thrash és a lassú doom témák között. Zseniális az összes szerzemény. Amik egyben, hiányérzet nélkül fogyaszthatók. Mély tónus. Gyomor basszus. Üveghangok. Ökölrázás. Atom pontos velő dobok. Az ének meg metál hős. Minden ami kell. Minden ami kafa.

Ezekre a számokra a kilencvenes évek elején ugyanúgy megrázta volna színes tincseit Vanessa Warvick a Headbangers Ball egykori műsorvezetője, mint ahogy megrázta a Type O Negative, a Machine Head vagy a Pantera dalaira akkoriban. Ezt az albumot pedig ki merem jelenteni, hogy simán odalehet rakni az említett szuper nevek mellé, és korántsem érdemtelenül. Mert ezek az arcok elkaptak egy fonalat, amiben kegyetlen penge dalok bírtak születni. Pontosan ahogy az előző lemezen.Bennem pedig simán kitöltenek ezzel egy űrt, dacolva azzal az elméletemmel, hogy manapság már nem születnek olyan bandák, akik aranyat képesek gyúrni a metálban kicsapódó egyetemes mocsokból. Pedig de. Kajak de!