Nekem egyébként még mindig sokszor hihetetlen, hogy ezek a floridai arcok ahelyett, hogy pusztán besörözve azon versengenének egy meccs után, ki tud a strandon közelebbről odafingani egy nyugdíjas hölgycsokor mellé az azurkék tengerbe bámulva közben bambán, inkább bemennek a próbatermekbe és olyan ideget pörgetnek ki a hangszereikből, ami annyi szusszanást sem hagy, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás felújított változata. Pedig a Hate Eternal ahelyett, hogy a strandröplabda tudását csiszolta volna, ebben vált profivá. Utolsó, öt évvel ezelőtt megjelent Phoenix Amongst The Ashes című lemezük is körülbelül annyira volt agresszív és zaklatott, mint a paranoiás náci bányász akkor, mikor elitta a kábeltévé befizetést, és ezért csak két csatornát tudott váltogatni este. Ahol az egyiken a Túl a barátságon című filmet adták, a másikon Simon Wiesenthal összegzését a Nürnbergi perről. Ez az új Infernus című lemez, pedig pontosan ennek a lemeznek a folytatása. Szóval volt mit várni.