Aki két évvel ezelőtt ott volt a Dürerben tudja, hogy mennyire jól sikerült az első felvonás. Én személy szerint a 2014. év, számomra legemlékezetesebb koncertjeit kaptam ettől a fesztiváltól a Fleshgod Apocalypse, a Krisiun és a Kataklysm tolmácsolásában. Akkor két teremben, összesen 20 zenekarral zajlott az offenzíva, ám másodjára a szervezők még erre is rátettek egy jó nagy hólapáttal.
Idén három színpadon, harminc meghirdetett fellépővel, összességében 10 órányira tervezett „hasznos időtartammal”, és végül, de nem utolsó sorban a kínálathoz képest szinte nevetségesnek mondható belépő árakkal indultunk neki ennek az egy napos, ám igen tartalmas klub-fesztiválnak.
Üröm az örömben, hogy már eleve veszteségérzettel indultam neki a délutánnak, hisz még oda sem értem, de már tudtam miről fogok lemaradni, és bizony nem rövid a felsorolás, úgyhogy essünk túl rajta, bele is kezdek. A korai kezdés miatt már kapásból kiesett az Angerseed és a Gutted hangversenye, az Agregator pedig a másnapi munkanap előzetes áldozata lett…hörögjenek békében!
A bőség zavarában dönthettem, hogy vagy végigingázom az estét a három színpad között, vagy maximálisan kiélvezem a kiválasztott koncerteket, így elég hamar eldöntöttem, hogy maradok a nagyszínpadnál és a „fő attrakciókra” koncentrálok. A hierarchia harcban sajnos alulmaradtak a kisszínpadok fellépői, így róluk szintén kénytelen voltam lemondani, néhány kósza pillantástól eltekintve. Közéjük tartozik a Mors Silens és a The Wedding at The Slaughterhouse - utóbbi név esetén úgy tűnik nekem sem volt gyerekszobám -, a középső teremből a Krampüs, a Malediction, a Vale Of Tears, a Dying Wish, és a Nadir.
És most, hogy fájó sóhajtással elengedtem a fent részletezett veszteségeket, inkább térjünk rá arra, hogy mit is kaptunk ettől a szép, velőtrázóan kegyetlen, egy átlag halandó számára szinte elviselhetetlenül hangos vasárnaptól.
Nem sokkal este hat előtt érkeztem meg a tetthelyre és már ekkor tekintélyes tömeg fogadott. Legnagyobb örömömre sikerült belebotlanom jó néhány ismerősbe szűk negyed óra leforgása alatt. Mire betevő söröm beszerzését követően beverekedtem magam a nagyszínpadhoz, a Kill With Hate legénysége már javában készült a perceken belül bekövetkező pusztításra.
A hazai extrém metal mezőny tagadhatatlanul erős, a KWH pedig a maga ultra brutális, technikás és mára már szinte pofátlanul rutinos death metal gépezetével ebből a mezőnyből is kiemelkedik. Amint a húrok közé csaptak, fülbe vágott a felismerés, hogy itt most valami nagyon nem OK. Sokadik alkalommal láttam és hallottam már őket élőben, jó néhány színpadon, így hamar feltűnt, hogy magukhoz képest valami nem kerek a hangzással. Később meg is tudtam, hogy ennek a headliner által bekért pult volt az oka, de ezt most részleteiben nem fejteném ki.
A hangzás miatt a keverő bal oldaláról, tapasztalt régi cimborámat követve a színpad elé költöztünk. Itt már azért jóval élvezhetőbb volt a műsor. A látvány leginkább egy külvárosi raktártűz utáni belső térre emlékeztetett, annyi volt a füst a színpadon, de – mint kiderült - ez a koncepció szerves része, tehát a várt hatás ezek szerint nem maradt el. A hangzásbeli kellemetlenséget és a korai időpontot leszámítva is cefetül jó koncertet adtak, és ismét meggyőződhettem arról, hogy a szólógitáros, Olt Ákos tényleg egy őrült zseni.
Azt már megszokhattuk, hogy a komolyabb turnék a legritkább esetben érkeznek pénteken vagy szombaton Budapestre, így nem is annyira meglepő egy vasárnapi fesztivál időpont. Azért az némiképp tompíthatja egy ilyen est fényét, hogy a nagy átlag nehezebben oldódik úgy, hogy tudja, másnap vár rá a mókuskerék. Ezzel együtt is összejött egy szellős teltház, mire az Aborted színpadra lépett.
Ezek a belga arcok lemezen kegyetlenül odavernek, így elég türelmetlenül vártam, hogy végre élőben is láthassam őket. Nos, nem kellett csalódnom. Az énekes Sven De Caluwe határozottan szimpatikus figura, halál lazán mászkált a kezdés előtt a közönség közt. Egy srác meg is kért, hogy lőjek róluk egy közös képet. Csípem ezt a közvetlenséget, hisz ez a műfaj nem a megközelíthetetlen figurákról szól.
A füst elszállt, és a hangzás is kitisztult… sőt, úgy szólalt meg már az első nóta, hogy szinte hátralökött a nyomás, no de ez sem tartotta vissza kis társaságunkat attól, hogy előrébb merészkedjünk. A nézőtéri zúzdán még azért érezhető volt a közelgő hétfő béklyója, de panaszra semmi ok. A hangerő itt már a fájdalomküszöbhöz közelített, egészen konkrétan az arcom remegett tőle, szóval pontosan azt kaptam, amit vártam. Amit az Aborted művel, az színtiszta, aljas indokból és jól megfontolt szándékkal elkövetett agresszió, Sven torkából pedig alig több mit fél óra alatt előbuggyant egy komplett disznóvágás. Szép is ez a grind-death szakma.
Az athéni illetőségű Septichfleshről eddig csak jót hallottam, főleg, hogy nagy kedvelője vagyok a szimfonikus elemekkel operáló death metalnak, viszont - és ezzel egészen biztos a kisebbséghez tartozom - lemezen valahogy nem sikerült meggyőzniük. Sajnos azt kell mondanom, hogy élőben sem. Hiába a karizmatikus kiállás, a jó hangzás és az alapjaiban jól összepakolt nóták, valahogy nekem az egész olyan se eleje se vége. Az is tény, hogy az Aborted magasra tette a lécet. Lehet, ha előttük lépnek fel, simán átjön a lényeg, de így nem. Úgyhogy jobb ötletnek tűnt egy rövid szünetet tartani.
Már említett rutinos cimborám fogta meg nagyon jól a lényeget, amit nekem addig nem igazán sikerült szavakba öntenem: "Ők is olyanok, mint - az igen elcseszett névvel illetett Öngyi Angyik - a Suicidal Angels". És valóban! Lehet, hogy nem vagyok egy hullámhosszon az athéni zenekarokkal, vagy a kellemes éghajlat nem fekszik az efféle zord muzsikákhoz?! Mindegy, legalább volt egy kis időm kitisztítani az elmém a fő műsorszám előtt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én szememben az elmúlt évek alatt a Kataklysm forradalmasította mindazt, amit a dallamosabb alapokon nyugvó death metal jelent, mert bár a debütáló Sorcery lemezen bő húsz évvel ezelőtt - nem meglepő módon - még egészen másként szóltak, mint manapság, az elmúlt évtizedben gyakorlatilag semmit sem változtak, maradt a jól bevált és számomra egyébként igencsak meggyőző recept. Ezzel együtt is a 2015-ben kiadott Of Ghosts & Gods lemez ott szerepelt az éves Top 10-es listámon, és legalább akkora kedvenc lett, mint egykor a Shadows And Dust vagy a Heaven's Venom.
Külön örültem annak, hogy a „régi sulis” arcok ugyanúgy megkapták a magukét, mint az újabb lemezek kedvelői. Az új lemezes nóták közül a Vindication nagyon hiányzott, de cserébe bőven kárpótolt az intróval együtt nyitó Breaching the Asylum, a The Blac Sheep, és a Soul Destroyer. Kegyetlen nagyot ütött a Where the Enemy Sleeps és a Crippled And Broken és még sorolhatnám. Két éve is iszonyat nagy bulit csináltak, idén sem volt ez másként, és ha tehetem, legközelebb sem fogom kihagyni.
Összességében, ha felülmúlni nem is feltétlenül sikerült a két évvel ezelőtti fesztivált, a szintet bőven hozta az esemény. Az elmondások alapján a kisteremben is parádés volt a hangulat, és nem utolsó sorban remekül szólt a motyó. Sajnálom, hogy nem sikerült háromfelé szakadni, pedig a látvány még nem is lett volna meglepő egy ilyen eseményen. Várom a következőt!
