Az a helyzet, hogy mikor szembekerültem a Lionheart új lemezével, öt helyen kellett megnéznem a banda-információkat, ugyanis bennem valamiért az a meggyőződés élt, hogy ez egy német csapat, akik semmiképp sem lehetnek kaliforniaiak. Amit valószínűleg azért tudtam vagy érzékeltem rosszul, mert a fejemben ezek a srácok a banda név centrifugában teljesen összemosódtak a német és tágabb értelemben az európai beatdown hardcore színtér olyan bandáinak a nevével, mint mondjuk a Fallbrawl, Nasty, Look My Way és a többi. Aztán amikor hátradőltem és elkezdtem hallgatni a Love Don't Live Here című most kiadott lemezt, pár szám után arra jutottam, bizony fel kell nézzek időnként, hogy a drága jó videómegosztónk nem-e léptetett már automatikusan egy másik lemezre, mondjuk a fent említett zenekarok valamelyikére.
Ezzel a megállapítással pedig már lehet sok mindent el is árultam erről a negyedik Lionheart nagylemezről. Vagy legalábbis arról, ahogyan rám hatott. Ritkán léptetek, vagy húzogatok bele lemezbe, főleg, hogy ha tudom, írni szeretnék róla, de itt többször megtettem mindkét lehetséges irányba, hogy az egyediség lehetséges morzsáit gondosan összecsipegessen, mint egy körültekintő és hálás zenehallgató, de bevallom nem volt könnyű dolgom.
Szóval kerestem - keresgéltem, mert negatív kritikát nem nagyon szeretek írni. Azt ugyanis nehéz megírni úgy, hogy semmiképp se legyen pejoratív kicsengése, ami erősen minősíteni fogja az adott bandát és persze azt a befektetett teljesítményt, ami az adott banda zenéje mögött mindig ott van. Még ha az a zene engem nem is vág úgy pofán, mint ahogyan én azt igénylem és szeretem. Mert ettől függetlenül én továbbra is szeretnék tisztelni minden olyan arcot, aki hangszert, mikrofont ragad és azon keresztül él meg bármit, ami neki fontos. Ebből kiindulva pedig tudom tisztelni ezt a lemezt is, és benne azt, hogy követi a vastagon kitaposott ösvényt, amin a Lionheart előtt is már sokan jártak, de ami bennük oroszlánszívűekben is megmozgatta valószínűleg azokat az energiákat, amit ők úgy éreztek, hogy feltétlenül tovább kell adniuk ebben a formában, és ez így talán teljesen rendben is van. A formulát viszont már jól ismerhetjük, ha hallgattunk 100 Demons, Full Blown Chaos, Hoods vagy First Blood lemezeket, hogy a beatdown hardcore vonal néhány amerikai alapkövét is megemlítsük. Hídpillér vastagságú és súlyú témákkal döngöl az aszfalt alá ez a cucc is, az arcbamondó énekkel, ami sok hasonlóságot mutat Freddy Madball vagy Jamey Jasta meghatározó stílusával, ami semmiképp sem kevés. Csak sajnos semmivel sem több. Gondolkodtam ki lehet-e jelenti, hogy ennek a műfajnak az adott keretei lehetnek-e annyira szorosak, ami egy idő és sok-sok lemez után kizárja az egyediséget - ami talán annyira nem is fontos, mert úgyis az arcletépő élő fellépések lesznek amik megmaradnak a rajongókban - de basszus a Bulldoze The Final Beatdown, vagy az Icepick Violent Epiphany lemeze csak piszok jó számokat tartalmaztak, pedig technikailag alig játszanak mást.
Ebben az óriás zenedömpingben azonban, ahol már minden banda eljuthat mindenkihez, úgyis válogatunk, aminek következtében kit ez, kit az a zenekar talál meg. Így az is lehet, hogy lesz akinek a Lionheart korántsem középszerű, tucat banda, hisz a többieket nem igazán hallgatja, vagy mondjuk nem jut el azok koncertjeire, ezért őt ez a csapat, és ez a lemez fogja igazán megtalálni. Ehhez pedig hozzájöhet, hogy mindaz ami a lemezen átlagosan hat, élőben egészen máshogy, sokkal velősebben képes megszólalni a csapat intenzitása által. Erre jó példa volt a Backtrack a Bane búcsúbuli előtt. Ezt pedig hamar le is lehet tesztelni a Lionheart esetében, ugyanis február 27-én másik három banda társaságában a KVLT BP színpadát fogják ropogtatni. (3/5)
