A The Cult jó néhány klasszikus albumot rakott le az asztalra az elmúlt évtizedekben. Ha csak ezt nézzük, simán beírták magukat a rock történelemkönyvébe. Egy hosszabb mosolyszünet és feloszlás után 2001-ben az überzseniális Beyond Good And Evil új utakat mutatott a csapat előtt, de a The Cultot nem The Cultnak hívnák, ha a folytatás is ennek szellemében íródott volna tovább. A 2007-es Born Into This kimondottan retro köntösbe csomagolt rock volt, 2012-ben pedig kijöttek a Choice Of Weapon-nel, amely a sok kritikus hang ellenére nekem például nagyon bejött. Voltak rajta telitalálat rockdalok és a lassú, lírai tételek hangszerelési megoldásai is rendben voltak, jó dalokat kaptunk végeredményben. Négy év elteltével pedig itt a trilógiát záró album a Hidden City, mely természetesen megint másmilyen lett, mint az előbb említett albumok.

A lemez producere ismét Bob Rock volt, és a dalok most is a Ian Astbury - Billy Duffy duó műhelyében íródtak. Ami sokkal szembetűnőbb a Choice Of Weapon-hoz képest, hogy sokkal sötétebb dalokat is kaptunk, a világ aktuális dolgait megénekelve. Ennek egy része azonban lassú, lamentálós, hosszú dalokban kerül kifejezésre, így aztán a hallgató is rendesen próbára van téve a több, mint 50 perc alatt.

A kezdés azonban erős; a Dark Energy tufa alap rocktémájával alapoz, a No Love Lost pedig megidézi a zenekar legszebb éveit, simán az album legjobb dala. A Dance The Night már inkább csak simán kellemes, az utána következő két líraibb dal közül az In Blood Astbury nagy pillanatait hozza, de a Birds In Paradise-ban nincs 7 perc, ami lekötné az embert. A lemez első felét a klipről már ismert Hinterland zárja, ami mindenképp a jobb próbálkozások közé tartozik.

Az album második felét nyitó G.O.A.T. egy egyszerű rockdal némi délies ízzel, a Párizsról és Szíriáról szóló, kicsit alterba hajló Deeply Ordered Chaos jó lehetne, de az igazi katarzis hiányzik belőle. Az ezt követő Avalanche Of Light egy egyszerű rockdal a nem túl emlékezetes fajtából. A szintén érzelmesebb húrokat pengető Lilies sajnos ugyanilyen. A megeffektezett Heathens jó gitártémákat hoz, de itt meg Astbury-nek nem sikerült az énekkel ezt megspékelni. A lemezt záró Sound And Fury megint egy lassú dal, ami ennek a lemeznek a végére tökéletes, de mély nyomot nem igazán hagy a hallgatóban.

A leírtakból kiderül, hogy eléggé vegyes az összkép. A Hidden City nem igazán rendelkezik azzal a markáns arculattal, amivel az előző két album rendelkezett. Szerény véleményem szerint a trilógia leggyengébb darabja pár emlékezetes dallal, de ennél sajnos semmivel sem több, hiába próbáltak meg sok mindent belepakolni. Talán pont ez a probléma vele. (3/5)