Az Eagles of Death Metal, azaz a globálisan terjedő Kurvák És Kamionosok Rockshow G-(izé) Hangolásban, még a 2015-ös Hegyalja Fesztiválra jött volna (ha az lett volna) tenni, amit a legjobban tesz: megkínálni minket a jó öreg hankypankyvel. Aztán ez tolódott októberre, novemberre, terrortámadás, megfeneklés, 3. időpont, Barba Negra, 4. időpont 3. helyszín, Akvárium, és végül csak' sikerült. Úgy, ahogy kellett. Örömünnepileg, rock'n'rollosan, és talán még nálunk is jobban örült ennek... a zenekar maga.
A beígért alapos biztonsági megzrikálás szupergyorsan és meglepően lazán ment el, egészen úgy 9-ig még csak sor se volt odakint, mindenki megkapta hát, amit szeretett volna, le lehetett nyugodni a P-be. Bent épp-hogy-nem-tömegnyomorgás, a merchpultnál nagyon kedves angol csávó, nagyon drága és sajnos relatíve ötlettelen cuccrakás (4000-ért akár vehetsz limitált EoDM fejkendőt (!!!) is, de akkor inkább lerajzolom és úgy varratom a farmerdzsekim hátára negyedennyiért). Vörös szőnyeg, tompa fények, annyi príma nő, mintha minimum tesztoszteronpamacsot dobtak volna nekik a klímába... Mondjuk bő 80%-ról lerí, hogy idén először és utoljára vannak rockshown, de ha valaki nőzni jönne EoDM-re, eleve nem rúghatna labdába Jesse Az Ördög Hughes mellett. Nagyon hi-profile az egész, biztos rock'n'rollkoncertre jöttünk? Sehol egy bakancsot vagy szöget nem látni egész este (rajtam kívül). Nem mintha ez predesztinálná a rajongói eretnekséget vagy hatástalanítaná a hangszedőket a flying V-n, de mégis: fura egy télleg trú tökös rockbandát úgy látni, hogy szó szerinti értelemben elhanyagolható számú rocker érkezik rájuk. Hogy ez mely térfél pici fehér szégyenpettye, már más kérdés.
Az eredetileg angolnak (jujmárdekiselmésen) beharangozott The All Right Nows kezd, ami nem más, mint (tüttürürüüü, so surprised!) az e címmel nem rég albumot megjelentetett Ivan & the Parazol. Még az SXSW-n, 2 éve spanoltak le a bajszossal, kitűzőcsere, közös fotó, minden, plusz akkor még úgy is szólt a házuk tája, mint egy rendes házibuli, érthető a bariság. A 3. lemezre a protorock és a soft rock után a régi brit rockot vették elő: egyenruha, kendőcske, brossok, topogás, meg minden. Valahogy most egyáltalán nem találtam vonzónak a ripacskodást (pedig nekik rettentő jól szokott állni), talán mert elég cingárul szólt a koncert is, Iván pedig spórolt az éneken, néha egy-egy oroszlánozásba fojtva a magas hangokat. Ez az elmorrisonoskodás pedig vagy megúszósnak, vagy imitálónak tűnt. (m)Eh. Ha nem láttam-hallottam volna őket már többször, és nem lennék meggyőződve arról, hogy egy piszok jó énekes és decens zenészek alkotják a formációt, lehet, mos leírnám az egészet - de így csak azt írom: korrekt iparosmunka volt, bőven beférő kis pontatlanságokkal, némi jóakarattal rámondható a puhára nyelvelt rock'n'roll is, de összhatásában mégis fáradt és szűkös nyitás sült ki belőle. A közönség érezhette ezt: a rájuk bármely feszten kifordult szemmel vonagló sunák java most csak a száját húzta meg a rágót a szájból, netán melegítős bakjaik agyát. 
A pia még mindig túlárazott, a ruhatárban pedig (egész a show utánig) épp csak nincs tömegverekedés, vérontás, pedig látszik, a color code-al és a (nem olyan...) soros rendszerrel a hely mindent megtesz ezek elkerüléséért. De az 1000+ ember az 1000+ ember. Talán ezért is álltak meg félúton sokan kifelé (vagy épp sajna: befelé) a White Miles garázsduó nyújtotta második előkóstolón is. A felnyírt hajú, fülig száj Medina Rekic és a most méltatlan alig(vagysem) vokálozó Hansjörg Loferer duója hévvel, boldogan nyomta a személyesen "rúdtáncos sztripper stoner bluesnak" titulált zenéjét, ami riffenként kegyetlen jól működött, számonként viszont túl szellős-luftos maradt. Legközelebb 2 rendes kurvát is hozzanak már magukkal vonaglani, akkor elnézem az itt tényleg érezhető basszushiányt és a számok strukutrális egyívását. Mindazonáltal derekas dögfaktort és rockörömöt közvetítettek, hogy semmiképp se nevezném szar nyitásnak, aki e fiú és leány közé szorulna az... keressen pornót. Aki meg jó csütörtöki (azért nem pénteki) partystartert akar a playlistjére, tárazza be őket!
Az EoDM-nek minden megelőlegezett szeretetünk ellenére először is az édes anyukájukat kollektíve. El nem tudom képzelni, mi tartott 50(!) ki'aszott percig, amire előmásztak, ha a geart is 10 perc alatt átzongorázták a koncert alatt aztán 3x is gitárt vagy szintit ragadó roadiek. Tekintsünk el a hangpróba közepén elugró hangmestertől persze. Végül 10 előtt pár perccel kivonult a nagy kiscsapat oltári üdvrivalgás közepette, nyakba a villámos gitárt, imádkozós köszöngetés, népünnepély, szép hosszúra húzott dobfelvezetés, és becsapódik az Only Want You. És brrr és húú meg háá.
Na már most, egyetlen árva rockernek kinéző tagot se látni, mondtam volt, ld. fent, de az emberek FELE tudja a szövegét legalább a nagy daloknak, és egymás arcába is hőbörgik ezeket a legnagyobb természetességgel. HELYES. A nem-hőbörgők soraiból gyorsan kiszűrhetőek a félsötétben is azok, akik csak a csajuknak villantani, a cool-lista utolsó helyeire pályázni jöttek az ügyeletes heti cool-akciójukra már rendesen becoolázva (a coolva anyátok), és persze a katasztrófaturisták. Igen, bizony, sejthető volt, így is lett, haladjunk. Szerintem a bent levők minimum 50%-ának halványPurple Haze-e nem volt arról, mi fán terem az EoDM, eszik-e vagy isszák, amíg be nem ütött a krach a Bataclanban... És én legyek az utolsó, aki bárkit kiutáljon egy rockkoncertről, de elkerülhetetlenül levon (számomra) az élvezeti értékből valamelyest, ha tudom: nem a dallamokat (vagy eleinte még nem azokat), hanem a... ha nagyon rosszmájú lennék, akár azt is mondhatnám, hogy: vérszagot követve estek be ide népek nem kis számban.
A jó ebben az volt, hogy láthatólag tövig berántotta őket a csilingelős-csörgős-kattogó-dobos, jellegzetesen röfögő gitáros, és az Ó Máááh Lówdizó EoDM varázslat. A rossz? Az felismerhető a feltűrt inggallérok, makkoscipős-ironikus-adidasmelegítők és balladára pogózni próbáló, de magukat egy estére megint egyetemistának (avagy csak simán lazának) kétségbe esve kiadni akaró bár régen kiöregedett 30-asok liliomtipró lába nyomán. Az ilyen kellemetlenségekről terelte el a figyelmet Jesse Hughes, a Madafakin Rokksztár archetípus egyik utolsó, XXI. században is hamisíthatatlan díszfaszpéldánya; a ginger angyalka, aki Az Ördög néven fut, nem mellékesen fegyverpárti redneck, felavatott pap (!), és egy húszdolcsis teleprédikátor nagyívűségét házasította egy melegbár sztárjának minden bájával. A csávó hihetetlen. Flörtöl a színpadról, egy platónyi pengetőt szór a tömegbe a számok közt, egy első sorban levő arccal pólót cserél ("Hallod, aaaannyira jó a topod, miccólsz, elcseréljük? Igen, erre. Persze, csodás lesz!") - aztán amikor kisimította, láttuk, hogy egy Guns'n'Roses darabot szerzett, rajta egy torzónyi Axl Rose képpel... Fuldokolt az egész terem a röhögéstől, de így nyomta végig a show javát. Azért a vége felé némi megtetézett morccal visszaadta az embernek a pólót, de ez csak természetes - engem is égetne 10 szám után annak a pofáját viselnem, aki átkeresztelte a bandámat Pigeons of Shit Metalra az első (amúgy vele közös) turnéján. De addig is, legalább Axlke kapott a képébe egy kis macho-levet; kinek van szeme, látja, mennyire ráfér az manapság...
Majd' 100 perce szól a nem is olyan türhő és nem is olyan csapszög egyszerűségű, modern, bulizós rock'n'roll, és rájövök, hogy ezek a tagok baszottul tudnak slágert írni. Valami csoda folytán az egykaptafa se nyom hókon, az első hallomra tizenkettő-egytucat számokat, majdnem 20-at(!), olyan ízléssel igazgatják el, hogy legyen változatosság, meglepi (Stuck in the Middle with You), egy szokatlanul keserédes betét épp a közepén (Save A Prayer For Me, egy tényleg majdnem könnyes és torokszorító köszönetnyilvánítással lekísérve minden élő és már nem ilyen szerencsés rajongónak), a végén szó- és gitárpárbaj a színpadon Wannabe in LA fináléjában, a visszatapsban egyszálgitáros impromptu számozás ("Mit játsszak? Brown Sugar? Ugyanmár! (eljátssza, karcol, basznánk, virnyákolunk) Na jó, azért a szavakat nem tudom, csak így Keefesen" - mondja, és végigdudogja, beszarok a palin). Az I Like To Move Itra kollektív és szemérmetlen egymáson vonaglás, a Don't Speaken egy jól felütött, kimaxolt pogó, mindenki üvölt, mint a fickós sakálok, gyönyörű az egész, majd az I Want You So Hard gitárosba-szerelmes vallomása és a Cherry Cola teljes, egyenfejdöngető eksztázisa feledteti velünk, hogy szó szerint a talpalattnyi helyünkért küzdünk a nézőtéren. Dave Catchings is mindig épp akkor szúrt be egy kis recsegős ZZ Top utánérzésű szólót, egy izgató szakáll-lengetést, vagy egy kis brillírozást azon a kurva flying V-n, amikor már vagy a számból, vagy belőlünk fogyott volna ki a szusz.
A Complexity album fantáziátlan toldott-foltozottsága és a múlt nyári, kissé kétségbeejtő énekfelvételek után nem csak túlélőként érhette sokk a zenekart. Minden mozdulatukból sugárzott az életigenlés, az öröm és a hála, hogy itt vagyunk, és hogy ők itt lehetnek. Épp nem túl sokszor mondták el, hogy szeressük egymást gyerekek, hogy köszönik a mindent és mindenkit, megillették az előzenekarokat is (annyira alap lenne, és annyira nem hallom ezt más koncerteken pedig évek óta), és szeretnek, nagyon szeretnek, igen. A képünkbe lengették az új mottójukkal / fődalcímükkel, a We Love You All The Time-al kivarrt zászlót(nka)t, tök meghatottan, és akkor már ők címezték nekünk, hát aww. Fél mondatnál többet nem lovagoltak a tragédián se (respect!), és mintha a történtek nagyon helyrerázták volna őket. TÉNYLEG látszott, érződött, hogy a legjobb formájukat akarják és tudják nyújtani, görcsösség nélkül, magabiztosan, csurom élvezettel és szexi izzadsággal. A jókedv virálissá vált, sztorizós, körbeszólózás zárás, csúcsra járatás, Speaking in Tongues, minden volt. EGYEDÜL A MISS ALISSÁT HIÁNYOLOM, HOGY HAGYHATTÁTOK EL A DRÁGASÁGOT?! De ez legyen a legnagyobb baj.
Az EoDM bebizonyította, hogy van helye a rock'n'rollnak a XXI. század (láthatólag alig erre készült) koncerttermeiben, és majd' megszakadnak (az ideg és így a turné 2 estére rá meg is szakadt), hogy üzenetüket: a szex-buzistáncika-rock'n'roll szentháromságot a maga zorbai egyszerűségében globálisan elterjesszék. Az emberek élnek és halnak, de ha volt csak egy élő EoDM koncertben részük, mindkettőt boldogabban teszik. Ez a legjobb terrorelhárítás, amit bárkinek kívánatok. Hiszem, hogy nem a velük és körülöttük történt mészárlás miatt, hanem annak ellenére, talán mégis bekerülnek A Mindenkori Nagy Rock'n'Roll Bandák közé, ha nem is a Hall of Fame-ben, de a kultközkincsben, és minden koncertjegyet megérdemelnek, mert megdolgoznak érte. Annyira, hogy az éjfél körül végre magát a létesítményből kiverekedő nép láthatólag fel van húzva és be van töltve, kész egy egész éjszakás üzekedésre. És lőn... De az egy másik cikk. Szóval, még ilyet. We want you (back) so hard.
~
Ítélet:
I came
to make a bang.
~
Katt a névjegyre további írásokért.
