A nyárban az az egy rossz dolog van, hogy viszonylag kevés új albumot vehetünk a kezünkbe. Mindenki koncertezik, fesztiválozik így mi meg várhatjuk, hogy az ősz milyen finomságokkal szolgál nekünk. Azért mégis van pár elvetemült zenekar, akik nem restek a nyár közepén megjelentetni az új albumukat, sőt vannak olyan pimasz alakok, akik a debütáló albumukkal rukkolnak elő. Ilyen a Gone Is Gone is! Hogy mit rejt ez a progresszív anyag? Arra én sem számítottam.

Hallottam, hogy a Mastodon frontembere (ha van frontember abban a bandában) Troy éppen valami új projektjén dolgozik, ahova még a QOTSA-ből is elrángatott pár tagot. A bemutatkozó Violescent felkeltette az érdeklődésem, de nem ültem tűvel a seggemben, hogy mikor jön már a lemez. Különben is kezd idegesíteni mikor egy új bandát úgy kezdenek reklámozni, hogy AZÚJSUPERGROUP! Ettől már van egy olyan rosszabb másnapos szájízem.  Emiatt nem is foglalkoztam a bandával, azt sem tudtam, hogy mi van velük. Azt egyszer csak megkaptam, hogy enyém ez a lemez. Éppen rohanásban voltam, így nem szaroztam csak felraktam az mp3-ra és indulás.

Mi történt már a kapualjban? Nem, nem a szomszéd néni kutyája vizelte le a lábam és nem is a Marika néni tartott fel. Megálltam és az volt az első benyomásom, hogy "basszus mi a franc ez?!" Mennyire Mastodon riff, aztán beindul Troy a nyitó Violescent-ben. Az a paraszt, punk groove-os riff egyből földhöz vág.  Bevallom, totál elfelejtettem az elmúlt időszakban a bandát, így totál meglepetésként ért mikor meghallottam ezt a számot. Más szakaszban van az életem, érettebb lettem hirtelen, mint egy szép piros paradicsom a nyári napban, vagy nem tudom, de hirtelen fejbevágott a zene. Az egész olyan, mint az anyabanda, kell hozzá egy olyan életciklus, amikor hirtelen megragad, viszont onnantól kezdve soha többé nem fog elengedni.  A saját belső harcaidról szóló Violescent után jön a sokkal nyugisabb Starlight és a Stolen From Me. Egyértelmű, hogy ezen az albumon a srácok finomabb, gyengébb oldalát ismerhetjük meg. Nincsenek atom zúzások, szénné torzított gitárok, sokkal inkább olyan az egész, mintha egy szomorúbb, keserűbb történetet mesélnének el nekünk. Nem azt mondom, hogy akusztikus, clean-gitáros prüntyögésre számíts, de ne azt az ősi erőt keresd ebben a projektben, mint mondjuk a Colony Of Birchman-ben vagy mondjuk bármelyik Killer Be Killed dalban.

Folyamatosan azon kaptam magam, hogy basszus megint vége van, pedig még csak most kezdtem hallgatni. Hogy lehet ilyen hamar vége? Az igazság, hogy nem egy hc punk tizenöt perces album, de még is a kicsivel több, mint félóra olyan gyorsan telik el, hogy időd sincs észbe kapni. csak azt akarod, hogy még egyszer pörögjön. Vicces, mert idejét nem tudom, hogy mikor született meg ilyen gyorsan véleményem utoljára lemezről.  Második napja hallgatom, de azt tudom csak mondani rá, hogy eddig az év lemeze. A hangzásra lehetne panasz? Ha tényleg ezt kérdezed akkor drága barátom balga vagy. Olyan zenészekről beszélünk, akik mindig a maximumot nyújtják nekünk hangzásterén (a zenéről ne is beszéljünk) Nehezen tudnék kedvencet választani a nyolc dalból, de mégis azt kell mondjam, hogy a záró This Chapter minden dalon túl mutat. Egyszerűen nem értem, hogy Troynak, hogy van ennyi kreativitása, ötlete ennyire jó dalokra, közben meg ugye jön az új Mastodon is, meg írtak egy pár éve egy eléggé fasza kis Killer Be Killed albumot is. Az emberek többsége, szerintem a fél karját oda adná, csak egy fele ennyire jó albumot csináljon. (5/5)

Könyörgöm a koncertszervezők Istenének, hogy valaki valamelyik formációjával rángassa el hozzánk Troyt! Köszöntem...  Béke, Szeretet, Metal