„Megmondom nektek milyen lesz a tél. Hideg lesz, kurva nagy, baromi szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó”. Bill Murray nemes gondolata a Groundhog Dayből (hülye magyar fordításban Idétlen időkig :S) teljesen lefedi a közhangulatot, amit a folyamatos mínusz tízes hőmérséklet, az állandósult zúzmara és jégpáncél okozott/okoz/okozni fog még egy ideig. Viszont! Ez a fagyba burkolt atmoszféra tökéletes táptalajt nyújthat egy Mirrors For Psychic Warfare koncerthez. Sőt! Jobb időzítés nem is lehetett volna a Scott Kelly, Sanford Parker duó magyar debütálásához.
Egy rövid gyorstalpaló, hogy miről is van szó: Scott Kellyt talán nem nagyon kell bemutatni. A Neurosis egyik alapító gitáros-énekeséről van szó, aki olyan bandákban is feltűnt emellett, mint a Tribes Of Neurot, a Shrinebuilder, vagy a Correction House. Utóbbi formációban (az Eyehategod énekes Mike Williams mellett) már megfordult az oldalán Sanford Parker, mint zajkeltő-szintis-sampleres. Sanford egyébként megfordult zenészként a Buried At The Seaben és a Minskben, de elsősorban produceri munkái az ismertebbek a sludge, doom, post-bármi szerelmeseinek. Az illusztris lista itt.
Kultikus zenészlelkek, ha összejönnek. Gondolhatjuk joggal. A MFPW zenéje előrevetítette, hogy valami megmagyarázhatatlanul fura estében lesz részünk. Nem is kellett csalódnunk.
Sanford Parker dj setjével(!!!) indult az este. Komolyan mondom, nem éltem még át ilyen wtf élményt, mint amit ő produkált. A Dürer kisterme rommá fújva füstgéppel, a színpadon ott van Sanford, baseball sapiban, bőrdzsekiben, és apellátát nem ismerve generálja az öregsulis jungle-break beat ütemeket, meg a földöntúli zajokat hozzá, miközben a stroboszkóp intenzíven próbál áttörni a befüstölt éteren. Ez bizony olyan volt, mintha egy poszt-apokaliptikus világban valaki a zajok nyelvén próbálta volna elmesélni, hogy miként végezte be a ma ismert földi élet. Sanford Parker meg egy bizarr világ edm pápája lehetne, így fura volt, viszont a szó pozitív értelmében.
Szünet után aztán kiegészült Scott Kellyvel a zajgeneráló, és a Mirrors For Psychic Warfare duója belekezdett a szettbe. És most hagy szólaljon meg bennem a kultúrsznob. Ez egy olyan élmény volt, amihez hasonlót rohadtul nem fog senki megtapasztalni, ha a rock-metál felszínét kapirgálja. A virtuális jéghegynek ez bizony már az a része, amiről nem lehet megállapítani, hogy a jéghegyhez, vagy az alatta húzódó földkéreg felső rétegéhez kapcsolódik inkább. Behatárolhatatlan, öntörvényű, és öncélú zene ez, amire gyakorlatilag nem tudsz csinálni semmit, csak elmélyülni benne, és hagyni hogy annyira magába szívjon, hogy teljesen lemálljon rólad az egód, és egy zavaros masszába kavarogva találd magad. És, hogy ez miért jó? Mert kurvára egyedi érzés ez. Nem tud ilyet nyújtani a négy negyed, a közönség énekeltetés, meg a „nem látom a kezeket”.
Zeneileg annyira volt épp ipari hangulata, mint amennyire drone. Scott Kelly akkor vette elő a hangját, amikor már szinte teljesen magába kebelezett a monoton, de mégis fokozatosan épülgető súlyos zaj massza. Ilyenkor kicsit megnyugodott a lélek, meg jótékonyan felidéződtek a Neurosis pillanatok is. De összességében majd egy órán át egy olyan kompakt élményben volt része a nem túl nagy számú közönségnek, amit azért nehéz volt/lesz feldolgozni.
Két alapvetően a sludge-post metal szcénából érkező figuráról van szó, de a zenéjük csak nyomokban emlékeztetett pl. a már fent említett Correction Housera, ami szintén csak nyomokban emlékeztetett mondjuk a Neurosisra vagy a Buried At The Seare. A Mirrors For Psychic Warfare egy olyan zenei élményt nyújtott, amit nem lehet behatárolni. Nem lehet kategorizálni, és nehezére eshet az embernek meghallgatni, de attól még elképesztően hatásos élőben, amit csinálnak. Riszpekt a Fucktothemusicnak és a Phoenix Musicnak, hogy elcsíphettük őket.
