Idő kérdése volt, hogy a Depeche Mode előálljon valamivel. Az, hogy a hírek új lemezről és turnéról szóltak legalább olyan meglepő, mintha a feloszlásukat jelentették volna be. Van egy szint, ami alá a basildoni urak nem mehetnek, és ez nem is feltétlenül az új lemezek hiábavalóságáról, esetleg minőségéről szól, hanem az imázs fenntarthatatlanságáról. Legutóbb a Puskásban, mikor Dave a harmadik nóta kiállásánál elindította híres csípőkörzését, 20-tól 60 éves korig tört fel a nők torkából az elragadtatott sikoly, de ez a csípő már messze nem azt üzeni csodálóinak, amit évekkel, évtizedekkel ezelőtt.
55 éves popikonnak lenni hálátlan dolog. El sem tudom képzelni, milyen motivációja lehet egy 80-a évekbeli popsztárnak 2017-ben, de ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert, valami nagyot kell gurítani, különben könnyen nevetség tárgyává válhat. Persze vannak ikonok, akik az idők végezetéig azok maradnak, remélem Dave is méltóságteljesen fogja majdan szögre akasztani a flitteres mellényt.
10 évesen, 1985-ben szerettem meg a Depeche Mode-ot, és hazudnék, ha azt állítanám, epekedve vártam az új lemezüket. Az Exciter óta minden koringon találni jó nótát, de a nagy egészet tekintve engem egyik sem varázsolt el. Az Ultra óta ha egyetlen lemez sem jelenik meg, ugyanolyan lelkesedéssel indulnék újra bárhová megnézni őket. A bulik csúcsmomentumai a mai napig a 80'-90'-es évek nagy slágerei, ezt kár lenne tagadni. Így aztán hiába jön meg az adrenalinlöket a John the Revelatortől, vagy indul el a borsódzás a Wrongtól, ezek csak fellángolások, de nem mérhetőek a Behind The Wheel vagy a Blasphemous Rumours időtállóságával. Így aztán érthető, ha nem a kellő lelkesedéssel ültem neki a Depeche Mode 15. sorlemezének, a Spiritnek.
Legutóbb négy éve jelentkeztek lemezzel Martinék, de a Delta Machine, akárcsak az előzőek, nem hagyott mély nyomot bennem, de arra legalább jó volt, hogy a lemezbemutató turné okán meg lehetett őket nézni élőben. Innen nézve a Spirit már nagyon időszerű volt a részükről, alig várom a koncertet.
Azért jó beletörődötten nekiülni valaminek, mert onnan már csak jó irányba vehet fordulatot a dolog, mint ez a Spirit esetében is megtörtént. Ahogy a Going Backwards taktusai felcsendülnek, és beúszik Dave Gahan baritonja, elfog a bizsergés. Az egész nagyon szépen szól, jók a hangok, dübörög a basszus, a gitártémák tökéletesek, igazi lemezindító dalocska ez. A Where's The Revolution szintén egy erős, középtempós dal, lüktet, sodor, andalít, múltat idéz, jövőt mutat, kérdést vet fel. A mi forradalmunk időszerű, sorsszerű, elkerülhetetlen, De vajon mikor? A The Worst Crime már egy gyengébb láncszem, sosem szerettem az ilyen lassan csordogáló töltelékeket, főleg egy ilyen erősen induló lemeznél érthetetlen húzás, de biztos lesz, aki tudja értékelni. A Scum elsőre az egyik kedvencem lett, lendületesen visz, jó dallamokkal operál, intenzív és rövid, lényegre törő. A You Move minimalizmusa, az erős elektró alapok, és a masszív lüktetés ezt a nótát sem engedi, hogy közömbösséget ébresszen a hallgatójában. A Cover Me csalódottsága, lemondása, céltalansága, és Dave éneke nagyon zsigeri, mesterkéltségnek nyoma sincs. Szép, tiszta, őszinte, imádni való, nekem a kedvenc nótám a Spiriten, valami hihetetlen atmoszférája van. Eternal - Martin Gore - lassú - szomorú - nem bíííírom, tovább is lépnék. A Poison Heart lassan lépdel, fel a toronyba, ahol a végzet várja. Hallottam már máshol, és máshogy, mégsem elcsépelt. Sugárzik és él, helye van itt. A So Much Love befogja azok pofáját, akik csak a múlt nagyszerűségein képesek csüngni, és nem nyitottak az újra. Befogják a pofám, és azt mondják: nézd te kis nyomoronc, ha akarunk, írunk neked 80'-as éveket, nesze! Retró, de csak a maga modeján. Ahogy lennie kell neki 2017-ben. Remélem hallhatom majd májusban megdörrenni! A Poorman is belekezd a múltidézésbe. Két kézzel söpri le magáról a po(o)rt, áll a tükör elé, és glancolja magát, hogy megfeleljen a ma elvárásainak. A végére pedig felépíti magát, a saját fényében fürdik, de este időben megy ágyba, tudja hol a helye. A No More túl kiszámítható, elcsépelt, kitaposott bohóccipő, simán lemaradhatott volna. Talán van lemez, amin feltűnhetett volna, de hála égnek, ez most nem az a lemez. A Fail az a hiba, ami csak azokban képes kétséget ébreszteni, mint jómagam is, akik nem szeretik a Martin Gore által elnyávogott nótákat. A Home-ot élőben szeretem, de semmi mást, így hiába van amúgy rendben az alap, mégis csak egy újabb Gore ballada, amit én köszönettel elengedek, had menjen útjára.
Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült gyermekkorom ikonjainak olyan lemezzel előrukkolnia, aminek nem csak a turné miatt örülök, hanem találtam benne komoly értéket, vállalható gondolatokat, átélhető érzelmeket, esszenciális Depeche Mode kivonatot, így mindenkit arra bátorítanék, hogy menjen rá a Spiritre, mert képes az elvárásoknak megfelelni, és hiteles. Aztán majd májusban azt is meglátjuk majd, mennyire mozgékony még az a csípő!
4/5