RockStation

Depeche Mode - Spirit (Columbia, 2017)

Idő kérdése

2017. március 17. - Ernő Hellacopter

depeche_mode_spirit.jpg

Idő kérdése volt, hogy a Depeche Mode előálljon valamivel. Az, hogy a hírek új lemezről és turnéról szóltak legalább olyan meglepő, mintha a feloszlásukat jelentették volna be. Van egy szint, ami alá a basildoni urak nem mehetnek, és ez nem is feltétlenül az új lemezek hiábavalóságáról, esetleg minőségéről szól, hanem az imázs fenntarthatatlanságáról. Legutóbb a Puskásban, mikor Dave a harmadik nóta kiállásánál elindította híres csípőkörzését, 20-tól 60 éves korig tört fel a nők torkából az elragadtatott sikoly, de ez a csípő már messze nem azt üzeni csodálóinak, amit évekkel, évtizedekkel ezelőtt.

55 éves popikonnak lenni hálátlan dolog. El sem tudom képzelni, milyen motivációja lehet egy 80-a évekbeli popsztárnak 2017-ben, de ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert, valami nagyot kell gurítani, különben könnyen nevetség tárgyává válhat. Persze vannak ikonok, akik az idők végezetéig azok maradnak, remélem Dave is méltóságteljesen fogja majdan szögre akasztani a flitteres mellényt.

10 évesen, 1985-ben szerettem meg a Depeche Mode-ot, és hazudnék, ha azt állítanám, epekedve vártam az új lemezüket. Az Exciter óta minden koringon találni jó nótát, de a nagy egészet tekintve engem egyik sem varázsolt el. Az Ultra óta ha egyetlen lemez sem jelenik meg, ugyanolyan lelkesedéssel indulnék újra bárhová megnézni őket. A bulik csúcsmomentumai a mai napig a 80'-90'-es évek nagy slágerei, ezt kár lenne tagadni. Így aztán hiába jön meg az adrenalinlöket a John the Revelatortől, vagy indul el a borsódzás a Wrongtól, ezek csak fellángolások, de nem mérhetőek a Behind The Wheel vagy a Blasphemous Rumours időtállóságával. Így aztán érthető, ha nem a kellő lelkesedéssel ültem neki a Depeche Mode 15. sorlemezének, a Spiritnek.

Legutóbb négy éve jelentkeztek lemezzel Martinék, de a Delta Machine, akárcsak az előzőek, nem hagyott mély nyomot bennem, de arra legalább jó volt, hogy a lemezbemutató turné okán meg lehetett őket nézni élőben. Innen nézve a Spirit már nagyon időszerű volt a részükről, alig várom a koncertet.

2016_depechemode_-anton-corbijn_111016.jpg

Azért jó beletörődötten nekiülni valaminek, mert onnan már csak jó irányba vehet fordulatot a dolog, mint ez a Spirit esetében is megtörtént. Ahogy a Going Backwards taktusai felcsendülnek, és beúszik Dave Gahan baritonja, elfog a bizsergés. Az egész nagyon szépen szól, jók a hangok, dübörög a basszus, a gitártémák tökéletesek, igazi lemezindító dalocska ez. A Where's The Revolution szintén egy erős, középtempós dal, lüktet, sodor, andalít, múltat idéz, jövőt mutat, kérdést vet fel. A mi forradalmunk időszerű, sorsszerű, elkerülhetetlen, De vajon mikor? A The Worst Crime már egy gyengébb láncszem, sosem szerettem az ilyen lassan csordogáló töltelékeket, főleg egy ilyen erősen induló lemeznél érthetetlen húzás, de biztos lesz, aki tudja értékelni. A Scum elsőre az egyik kedvencem lett, lendületesen visz, jó dallamokkal operál, intenzív és rövid, lényegre törő. A You Move minimalizmusa, az erős elektró alapok, és a masszív lüktetés ezt a nótát sem engedi, hogy közömbösséget ébresszen a hallgatójában. A Cover Me csalódottsága, lemondása, céltalansága, és Dave éneke nagyon zsigeri, mesterkéltségnek nyoma sincs. Szép, tiszta, őszinte, imádni való, nekem a kedvenc nótám a Spiriten, valami hihetetlen atmoszférája van. Eternal - Martin Gore - lassú - szomorú - nem bíííírom, tovább is lépnék. A Poison Heart lassan lépdel, fel a toronyba, ahol a végzet várja. Hallottam már máshol, és máshogy, mégsem elcsépelt. Sugárzik és él, helye van itt. A So Much Love befogja azok pofáját, akik csak a múlt nagyszerűségein képesek csüngni, és nem nyitottak az újra. Befogják a pofám, és azt mondják: nézd te kis nyomoronc, ha akarunk, írunk neked 80'-as éveket, nesze! Retró, de csak a maga modeján. Ahogy lennie kell neki 2017-ben. Remélem hallhatom majd májusban megdörrenni! A Poorman is belekezd a múltidézésbe. Két kézzel söpri le magáról a po(o)rt, áll a tükör elé, és glancolja magát, hogy megfeleljen a ma elvárásainak. A végére pedig felépíti magát, a saját fényében fürdik, de este időben megy ágyba, tudja hol a helye. A No More túl kiszámítható, elcsépelt, kitaposott bohóccipő, simán lemaradhatott volna. Talán van lemez, amin feltűnhetett volna, de hála égnek, ez most nem az a lemez. A Fail az a hiba, ami csak azokban képes kétséget ébreszteni, mint jómagam is, akik nem szeretik a Martin Gore által elnyávogott nótákat. A Home-ot élőben szeretem, de semmi mást, így hiába van amúgy rendben az alap, mégis csak egy újabb Gore ballada, amit én köszönettel elengedek, had menjen útjára.

Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült gyermekkorom ikonjainak olyan lemezzel előrukkolnia, aminek nem csak a turné miatt örülök, hanem találtam benne komoly értéket, vállalható gondolatokat, átélhető érzelmeket, esszenciális Depeche Mode kivonatot, így mindenkit arra bátorítanék, hogy menjen rá a Spiritre, mert képes az elvárásoknak megfelelni, és hiteles. Aztán majd májusban azt is meglátjuk majd, mennyire mozgékony még az a csípő!
4/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3212344085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.03.18. 09:48:26

Egy másik helyen már írtam, hogy sajnos nekem ez a lemez sem jött be. Amolyan dalöteletek halmaza. Kétszer végighallgattam, de nekem ez gyenge.
A kezdő dal OK, de mindek a So much love-ot hozza jó húzó dalnak? Ez még egy B oldalra is kevés lenne.
Szomorú vagyok, mert nagyon vártam és tényleg azt hittem forradalom lesz.
Nem tudom mi történt velük, de beragadtak valamibe. Talán Gore már ahibás aki erőlteti ezt a vonalat. Plusz nekem tompán is szólt, az Ultra-val eltört valami. Gahan fáradt. Gore alkotói válságban van. Ami zavar, hogy a régi dalokat remekül hangszerelik át újra és újra, az új dalok mégis sehogy se szólnak.
A Pet Shop Boys-ot hozom fel mindig példának, ők úgy tudnak új lemezt csinálni, hogy maradtak a régiek, közben abszolút maiak. Mára úgy érzem Chris Lowe jobb alkotó mint Gore.
Sőt a teljesen azonos sorlemezeket csináló Erasure is jobb talán, pedig Vince Clark stílúsa sosem jött be annyira.

Ernő Hellacopter 2017.03.18. 17:16:49

Lényegében egyetértek veled. Abba már bele se mertem menni, hogy Alan Wilder nélkül a DM csak egy félszemű kalóz a kocsmában, aki a pókerasztalnál várja sorsa jobbra fordulását, miközben olcsó trükkökkel próbálja magát fenntartani. Hamiskártyások, akik a royal flusht várják, eddig nem sok sikerrel. Ez a lemez az előzőekhez képest azért szórakoztatóbb szerintem. Félek, hogy Dave nem Lemmy, nem Bowie és nem is Jagger, bár nekem örökre ikon marad.

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.03.18. 20:46:00

@Ernő Hellacopter: Dave-t az egyik legjobb frooóntembernek tartottam, de lassan rájöttem mi hiányzik belőle.Nem alkotótárs. A legtöbb frontember alkot is, benne van a dlakészítés folyamatában, ő csak előadja.
És ami zvar, hogy hiába gáz visszamenni a régi albumokhoz, de a Construction time again-től a Songs of faith and devotion-ig mind különálló, önmagában is működő egyéniség és album. Vannak jellegzetteségei. Az Ultra óta csak folyam az egész, főleg ez az utolsó három.
Gore agóniája túl hosszú. Mintha nem lenne ihlet.
És komolyan tényleg csak a régi dalokat hallgassam?

NagyZoltán74 2017.03.18. 23:10:01

@Intimitás Gourmet: Nagyon helyes meglátás. Chris Lowe már rég túlszárnyalta Martint, ez az igazság. A PSB tud haladni a korral, a DM pedig - bár úgy tűnik, hogy ők is - le van ragadva. A "Revolution" hallgatásakor az az érzésem volt, mintha az előző két lemezt folytatnák, egy az egyben. A titok nyitja talán ott lehet, hogy hiányzik egy Alan Wilder típusú szintetizátor-mester a csapatból. Míg a PSB-ben Chris, az Erasure-nél pedig Vince töretlenül újítja meg a hangzást és halad a korral - megtartva a csapatokra jellemző stílusjegyeket- , addig a DM-nél ez nagyon, de nagyon hiányzik.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2017.03.19. 00:00:13

@Intimitás Gourmet: igen, valahogy olyan egysíkuak, karaketer nélküliek ezek a számok is, meg az egész lemeznek, meg a számoknak külön se, nincs semmi íve, egész egy nagy lapos valami

sciffy 2017.03.19. 08:25:58

Szerintem amióta Alan kilépett keresik önmagukat a helyüket a hangzást.
Azóta annyi emészthető daluk lett amit egy kezemen megtudok számolni.
Magánvélemény, de amikor Dave koncertezik szólóban sokkal átütőbb és energikusabb a koncert ( főleg amikor DM számokat adnak elő)mint amikor a Depeche Mode lép fel 5 emberrel, ami ugye mindig is kvartett volt.
Persze ehhez Dave zenekara és azok karaktere, tehetsége is kell.
Kérdés nyugdíjig tart ez az útkeresés vagy lesznek még csodák és Alan visszatér..(álmodni még szabad)

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.03.20. 09:52:06

@NagyZoltán74: Alan Wilder zsenije a hangzásban volt. Meg lehet kövezni, de ő csinált egyedit a DM-ből. Az Vince Clark féle prüntyögés nem volt több mint bármilyeik korai szinti pop csapaté, (pl Human League már akkor sokkal egyedibb volt, de egy korai Spandau Balet, vagy Simple Minds-ban is ott ez a korszak)
És nem jön vissza. A Pop, csajok satöbbi filmben (most a könynre nem emlkszem) van a Stevie Wonder lemezt kereső paikás jelenet. Ott vetődik fel a kérdés, a teljes életművel kell megÍtélni a zenészt, vagy azt amit most tesz.
És a DM lassan 20 éve alig valamit. A U2-t szidja midenki, de még annak is vannak jobb pillanatai.
A Pet Shop Boys zseniális, tud újat mutatni, az utolsó két lemezük nekem kimagasló. Pedig semmi különleges nincs benne.
A DM helyében lehet inkább most azt csinálnám, amit a Stones vagy a Fleetwood Mac csinál (Bár adnak ki olykor lemezt) de inkább a régi dolgokta építenek új turnékat.
A DM megtehetné, hogy nem ad ki új lemezt, vagy majd kísérletezik valamivel. Ők még megengedhetnének maguknak egy koncept albumot.

-Britpopper- · http://focker.blog.hu 2017.03.20. 13:21:18

@Intimitás Gourmet: Divat lett szidni a U2-t, igen. De azt is látni kell hogy a U2 bármikor letesz az asztalra egy olyan tökéletes popdalt mint az Ordinary Love, a Depeche Mode-tól mikor kapott fel utoljára bármit is a legtöbb rádió?

2009-től kezdődött egy lejtmenet. A Playing the Angel a maga nemében még teljesen rendben volt. Sőt, tele volt kimagasló dalokkal. Utána már egy kezemen meg tudnám számolni hogy mely DM dalokat szerettem meg annyira, hogy többször is végighallgattam őket egymás után (oké, a Wrong még köztük volt).

Nekem tetszik a Spirit. Nem egy nagy eresztés, messze nem olyan már mint a régi lemezek, de soha rosszabbat. Párszor végighallgatom még, aztán ez is megy fel a polcra a Delta Machine mellé és majd 10 év múlva talán leveszem újra meghallgatni - de sanszos, hogy mégsem. Martin erősen túltolja, a jelenléte nagyon hangsúlyos és szerintem ez nagyon nem tesz jót a zenekarnak. Remek dalszerző, aláírom. De a Depeche Mode az nem egyenlő Martinnal, ezt jó lenne már ha ő is belátná.

sciffy 2017.03.22. 21:06:50

@Intimitás Gourmet: Nagyon jó az ötleted arról, hogy ne új albumot adjanak ki hanem a régi dalokkal menjenek koncertezni.
Úgyis mindenki azokért megy.
Ha így lenne akkor már megvettem volna a jegyet én is ,de így (bár ott ültem a gép előtt amikor elkezdődött a jegyvásárlás,nem kattintottam)....
88-as 93-as koncertet nem adja vissza semmi...hacsak meg nem hallgatják az ötletedet:)

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.03.22. 21:15:16

@sciffy: A U2 most koncertezteti a Joshua Treet, az A-ha mikor búcsúzott a legújabb daltól kezdve ment a Take on me-ig, kikerülve a neccesebb dalokat.
A Fleetwood Mac, ami életem legjobb koncertje, a Rumours-Tusk időszakot vitte.
Az a gond hogy most már erodálja az életművet.

Szalnoki81 2017.03.26. 23:20:20

A Depeche Mode-ot amiért rajongunk 1983-1993-ig Alan Wilder zsenije hozta létre.
Dave fantasztikus előadó , Martin kiváló dalszövegíró de az a szintivarázs és szintiorgia ami meghatározta a DM-et az Alan műve.
Az ő kiválásával meg is pecsételődött annak a DM-nek a sorsa.
Nem mondom az azt követő albumokon is vannak jó számok de összességében a szinvonal nagyon hullámzó.
A Spiritet kicsit szkeptikusan vártam de kellemesen csalódtam benne, bár nem üti meg a fénykor szintjét de legalább visszahozott valamit az igazi szintipop érzésből.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum