Peter Tägtgren neve jó eséllyel majdnem minden, elsősorban a metal északi szegmenseit szerető zenerajongó számára ismerős lehet. Ha nem a millió és egy általa producertelt lemez miatt, akkor a Hypocrisy, a Lindemann, vagy az éppen a kedd este nálunk járt Pain révén. A turné természetesen a tavalyi Coming Home lemez megmozgatására volt hivatott, így kaptunk is egy jó szeletet a dalcsokorból. De lássuk szépen sorjában!
Az egyébként elég koránra szervezett estét takkra 18:20-kor a Dying Wish kezdte. Nyilán ilyen időpontban nem lehetett nagy közönségre számítani (én is akkor estem be melóból), így elég hálátlan feladat hárult rájuk, de azért úgy-ahogy megjelentek páran. Sajnos/nem sajnos, ez ugye nézőpont kérdése, a Peterrel készült interjú miatt nagyrészt én is kénytelen voltam Dömötör Balázsék produkcióját kihagyni, így sajnos nem tudok róluk érdemben nyilatkozni, de talán majd legközelebb jobban összeállnak a csillagok.
Utánuk az idei, friss albumukat reklámozó francia Dust In Mind következett. Néha illene utánanéznem az előzenekaroknak, mert amikor kijött az öt srác, úgy gondoltam, hogy egy modernebb, hörcsi alapú metallal lesz dolgunk, aztán KEZÉT CSÓKOLOM! – libbent be Jennifer Tallulah énekesnő. Mint minden egészséges beállítottságú férfiembert, engem is lekötöttek a nyilvánvalóan kihívó öltözködésű hölgy vonalai, erre pedig a szintén tekintetvonzó mozgása is rájátszott. Gondolom nem voltam egyedül ezzel a helyzettel, a zenekar maga is (így utólag ránézve) erősen épít a hölgyre, nem hiába. Viszont lehet, hogy bennem volt a hiba, a zene annyira nem jött be. Nem volt rossz, jó bólogatásra késztető témáik voltak a franciáknak, viszont összességében én túl átlagosnak találtam a dalaikat. Mint mindig, lehet, hogy most is az én készülékemben volt a hiba és másnak hatalmas élmény volt, nem tudom. Viszont az maximálisan jóarc dolog, hogy a merch pultnál a koncertjük után egészen a buli végéig lehetett velük beszélgetni, pacsizni, fotózni, amit szeretett volna az egyszeri metalfanatikus.
Mivel még mindig elég korán jártunk (a Pain 20:30-kor kezdett), elég szellős volt a nézőtér, de reméltem, hogy azért a főzenekarra összeverbuválódik némi tömeg, nem egy szellős 4-5 sor fogadja a jó Tägtgren urat. Szerencsére így volt, a majdnem pontos kezdésnél már a keverőig megtelt a Barba Negra, így nem kellett a magyar közönségnek szégyent vallani. Intróként Billy Idol Rebel Yellje csendült fel elejétől a végéig, ami kicsit talán hosszú volt felvezetésnek, de az újlemezes Pain In The Ass kezdése láthatóan kárpótolt mindenkit a várakozásért. A látvány nem volt túlvariálva, a LED falra kivetített logót két molinó támogatta meg két oldalt, aztán jóccakát’ (oké, még a dobcucc is fel volt „pimpelve” kicsit), viszont a fények olyan jól voltak a zenére igazítva, hogy nem is kellett volna oda nagyon más.
A dalválasztás abszolút kerek volt, az új album dalainak pontosan fele felcsendült, ezek mellé pedig az első korongot leszámítva mindenhonnan kaptunk némi ízelítőt. Így kell ezt csinálni egy vérbeli lemezbemutatón! Dalokat nem emelnék ki, aki akar, különböző netes forrásokból úgyis utána tud nézni a korábbi állomások listáinak, hozzánk is ez a dalcsokor érkezett ezen a szép, keddi napon. Peter humorérzékét jól mutatja Joakim Brodén megidézése a Call Me-ben, ahol az egyébként nemrég nálunk járt Sabaton énekes egy karikatúra jellegű rongybabaként „hozta a szerepét”, énekelte el a pár sort. Ötcsillag! A védjegyszerű kényszerzubbonyban csapató Peter láthatóan jól érezte magát (vagy ügyes showman, mert a vele készített interjúnál kicsit fáradtnak tűnt), ezt pedig a közönség is átvette, végig áramlott az energia a színpad és a nézőtér között, egy perc pihenés sem volt. Igen, még a lassú dalok alatt sem! Néhol nehéz volt nem észre venni, hogy mennyire ki van számolva az effektek hangolása, több helyen pont egy rövid kommentnyi hely volt és máris kezdődött a következő téma, dal, valami, hozzá a hangulatvilágítással. Egyébként mivel a hangosítás is jó volt, nem volt bántóan hangos (biztos gondoltak a kiskorú rajongókra, mert voltak azok is), így nem kell még másnap sem zúgó füllel virítani, ezt dicséretnek veszem most.
Összességében egy nagyon jó bulit adott a Pain, aminek a felvezetése (legalábbis az egyik fele) is jóra sikerült. Aki ott volt, biztos, hogy pozitív élményekkel távozott, én is nagyon élveztem a koncertet, márpedig, ha a közönségnek pozitív irányba billen a mérleg nyelve, mire lehet panasz, ugye? Lehet, hogy talán a korai kezdések kicsit csorbította a nézőszámot, legalábbis az előzenekaroknál, de azt láttuk, hogy Tägtgren mesterre azért van igény és hogy egy – még ha nem is túl nagy, de – lelkes rajongótábora van Magyarországon is.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
