Messzebbről nézve a hardcore talán valami nagy masszának is tűnhet, ahol az elmosódott stílushatárok és a műfajon belüli éles szélsőségek nem jelölnek ki semmilyen szoros közös irányt, mégis van egy láthatatlan szál, ami köti a történet egyik végét a másikhoz. Közelebbről nézve azonban a műfaj keményen rétegelt és ellentétben földünk felépítésével itt, ha lejjebb hatolunk a tökéletes sötétség felé, ütközünk a legkeményebb kéregbe. Cleveland ugyanis saját hangzásvilággal rendelkezik. Ami az első felvett percektől olyan, mint az utolsó napok elátkozottabb himnuszai. Az Integrity függetlenné vált elmozgása a magtól hegyekké gyűrte a keserűséget. Korai anyagaikkal talán ők ültették a legélesebb késre a diszfunkcionális társadalmak taszító valóságát.
Ha ismered a rémálom metál azon pillanatait, amik úgy hatnak rád, mintha végig kéne nézned ahogy egy meztelencsiga próbál túljutni a penge élén és mindehhez hozzáadod a groteszk totemek árnyékában játszott háromakkordos őserő dühös szabadságkeresésének minden megfeszült idegszálát, akkor már félig tudod, milyen mérföldkövek voltak a Those Who Fear Tomorrow és a Systems Overload című korai Integrity lemezek. Olyanok, mint amilyeneket soha ebben a kurva életben ezek előtt még nem hallottál. Ezt a mélységet pedig a Melnick testvérek távozása utáni időszakban is fent tudta tartani Dwin Hellion. Aki a zenekar máig dobogó hatalmas beteg szíve. Egészen a négy éve megjelent Suicide Black Snake lemezig, ahol érezhető volt, hogy a frontember mögött valójában nincsen zenekar és bár lehet a szerző összhangban volt magával, de egy teljes zenekar összeadható ereje mégis keményen hiányzott abból az anyagból.
Mondjuk sokkal többen most sincsenek a zenekarban, de úgy tűnik Domenic Romeo személyével kiegészülve meg tudott érkezni az a megújulás, ami simán porig égette körülöttem a belélegezhető levegőt megint. Mégis nagyon máshogyan, mint korábban valaha. A gitárok sötét árnyékában legtöbbször persze most is ott szűköl az állat és a tüdő ugyanúgy megtelik füsttel, de ugyanakkor a Howling, For The Nightmare Shall Consume című lemez szentimentális ábrázolásban szemléli az elapadó jövőt és ahelyett, hogy acsarogna rá, sok helyen inkább búcsúzik tőle. Ahogy a kezdőkörben beköszönő Fallen to Destroy nagystílű gitárorgiája is rögtön az elején már ezt a fajta búcsút sikítja. Persze mindezek után a második számmal azért még állatba üldözni kezd. A Blood Sermon természetesen megdöbbentő, de nem a féktelensége okán. Érdekes, hogy ez a jellegzetesen black metál gitár manapság egy extrém lemezről sem maradhat le, de a váltás utáni lassú, himnikus rész és a szétpüfölt majd szétszólózott befejezés mégis milyen katartikus erővel visít. A Hymn For The Children Of The Black Flame meg nagyjából ugyanez. Kicsit sötétebb tónussal, de az I Am Spell ezek után szintén szintézise a felvállalt adalékoknak. A morózus doom, a jól meggyúrt hardcore gyökér középtempó és Dwin hangja együtt pont ott gyűrnek meg ahol kell.
A Die With Your Boots On pedig esküszöm egy folytatásos romantikus első része Integrity módra. A sivárságon átütő szentimentalizmus elképesztő metál nosztalgiába csap át a lemezen egyébként többször is. A számot végigkísérő alaptéma és gitár harsány fickándozása is egyértelműen klasszicista metál suli, kifordítva kicsit mint egy bringabelső. Második részre aztán nem fog kelleni sokat várni. A Serpent Of The Crossroads szintén olyan epikus gitárszólóval indít, ami nem a világ négy sarkát, hanem inkább öngyújtót gyújt majd az andalgó első sorokban. Szürreális ahogy ez a hangulat Dwin horzsoló hangjával és a tipikus Integrity hangzással együtt van kiütköztetve. A depresszívebb rajongóknak ezután biztos végig kell gondolniuk majd, hogy mit akarnak ettől a számtól, mert a végén még meg is gyógyulhatnak tőle. Vagy egyszerűen továbbléptetnek és máris komoly dagonya terül szét a figyelem perifériáján, ahol egy hétperces agóniába fulladnak bele újra és újra a lomha doom gitárok. Az ének kitépi a szerelmes szíved és hétszer lő még bele ezüsttölténnyel. Unholy Salvation Of Sabbatai Zeni. Ezt a szart most köszönöm, hogy köszi.
Ebből pedig átfolyunk most egy holdat nyüszítő balladába. 7 Reece Mews. Avagy soha ne csináljátok meg a Született Gyilkosok második részét, de ha egyszer eszetekbe jut, akkor zárjátok ezzel a számmal a végén, hogy bámulhassak magam elé a maga hosszú hét percében végig. Erre a rossz álomból született metál - country muzsikára és ezzel a szívbemarkoló férfiélet énekkel a fejemben akarom elvenni a világ összes sérült nőjét képzeletben feleségül ugyanis. Még akkor is, ha a szám maga teljesen másnak szól és a belecsempészett Joy Division hatás sem éppen egy fátyollengető csengettyűszó. Szóval minden bizonnyal ez hát a lemez egyik legjobb száma. Bár a Motörhead inzultálta Integrity is elég érdekes a Burning Beneath The Devil's Cross cím alatt. A lassú és szintén balladai címadó dal borús cammogását hallgatva pedig megint leéltem fél életet érzésben, bár még ezután is volt mire felkapni elnyűtt ábrázatomat. A Viselle The Drac akusztikus gitárja és vonósai bizony tovább tágították a tudat határait. Mire azonban megérkeztem volna a tábortűz melegéhez, már az egyperces zajos crust ült a nyakamban, amit egy penge Randy Uchida Group feldolgozás csúnyán lekísért még a bónusz szettben. Zárásul egy olyan lemez végén, ahol a gitárokban mintha minden gitárhős kicsit újjászületett volna. Domenic előtt akkor is kötelező a főhajtás, ha első lemezes Integrity mester csupán. Durva dolgok vannak az arc kezében. Sikít végig. Érzi ezt. A beugró dobos Joshy tökéletes asszisztens mindehhez.
Bár a bevezetésben a hardcore koromsötét és sziklaszilárd rétegeit tapogattam és később is azt kerestem, mégis egy elegáns metál lemez lett az, amiről itt fentebb beszélni tudtam. Ahol a jó öreg Integrity sok évvel és mérfölddel ezelőtti születésétől indulva begyalogolt a jelenbe most is, mint általában és hozta magával annak a szagát és szellemét, aki sokszor túljutott már a lélek halálán, de onnan mindig visszatér. Meggyújtani azt a tüzet, amit a sötétség körülölel, hogy a lángok megint fényesre nyaljanak egy órát a semmiből. Ahogy az elejétől, mindig is...
5/5
