Akárcsak az előző körben, a helyszín ismét a Barba Negra volt, és ez az újabb nosztalgia-futam is szép nézettséget produkált. A programot azonban alaposan felforgatta Udo papa – és milyen jól tette!
Úgy voltam vele, hogy ha nem sikerül olyan rangos turnétársat találni, mint a múltkor az Anvil volt, akkor egy Accept szett előtt nem fárasztanám magam holmi másod-vagy harmadvonalbeli előbandákkal. Nos, amikor osztrák rendszámú furgont pillantottam meg közvetlenül a klub mellett, már rosszat sejtettem, ismerve a „sógorok” zenei színterének általános színvonalát. A thrashes heavy metallal próbálkozó Garagedays pedig sajnos nem cáfolt rám. Ide éppenséggel jobban illettek zeneileg, mint pár éve a Jake E Lee-féle Red Dragon Cartel elé (ezúttal nem is az üres teremnek játszottak), de amennyiben egy csapat ezt a szintet képes csupán megütni, pláne több mint tízévnyi aktivitás után, hát az olyat inkább sehova se, ha kérhetem! A négyesből egyedül a jó kiállású Marco Kern énekes-gitáros tudta, mit kezdjen magával a pódiumon és igazi frontemberként is ténykedett, viszont egyetlen épkézláb dallamot nem bírt magából kipréselni. Számok ürügyén csak esetlegesen, strukturálatlanul összetapasztott témákat hallottam, a megszólalásukból meg minden dinamika hiányzott. A többi a helyén volt… Ezzel szerintem harminc esztendeje sem vitték volna sokra; talán még örülhettek is volna, ha jobb helyeken nem dobálják le őket a színpadról.
Azt persze gondolhatjátok, hogy önmagában nem azzal van a gond, ha valaki harminc (vagy még több) évvel ezelőttire veszi a figurát. Nem véletlenül élnek annyira elevenen a köztudatban mindmáig azok az Accept nóták, amelyekkel Dirkschneider fater tavaly turnézott – na meg azok is, amelyeket idén pókhálózott le. A kötelező körökön kívül ugyanis keine átfedés a múltkori programmal, sőt a kora 80-as éveket mindössze a lírai Can’t Stand The Night képviselte a főműsorban. Az étlap ezúttal a Russian Roulette albumból és a 90-es évek dalaiból állt össze (plusz Fight It Back, Love Child és az eredetileg David Reece-es X-T-C), és röviddel a kezdés előtt páran pont azon elmélkedtünk, hogy Törpapa valóban orosz rulettet játszik most, mert mit lehet tudni, hogyan veszik az adást azok, akik a Breaker - Restless and Wild - Balls to the Wall szentháromságért őrülnek meg elsősorban. Ehhez képest, ahogy elnéztem, senkinél nem fagyott le a windows, még az amúgy harmatos Predator lemezről előszedett Hard Attack is kibővült némi közönség-énekeltetéssel. Szóval amennyire kockázatos húzás volt ez a szettet így összehegeszteni, annyira tökös is, és nagy boldogságomra újfent beigazolódott, hogy bátraké a szerencse.
Külön örömmel fogadtam a Bulletproofot és az Objection Overruled többi, élőben azelőtt sosem hallott számát. A hatalmas kedvenc I Don’t Wanna Be Like You (nálam bizony egy szintet jelent a Balls to the Wallal!..) mondjuk ezúttal is elmaradt, bőségesen kárpótolt azonban a Slaves to Metal, a Protectors of Terror, az Amamos la vida és a címadó.
A dörzspapírhangú Udo bácsi hatvanöt éves korára se megnyerőbb külsejű fickó, se technikailag jobb énekes nem lett, de ő így vált a fémzene emblematikus alakjává. Azt hiszem, nincs és nem is lesz is a műfajnak még egy ilyen, a maga groteszk mivoltában is szerethető figurája. Andrey Smirnov és újonnan igazolt ékpárja, Bill Hudson (lásd még Trans-Siberian Orchestra) fiatalos hévvel, de egyben végtelen alázattal reprodukálta Wolf Hoffmann soha nem rozsdásodó riffjeit, a gitárszólókat ellenben kicsit megbolondították itt-ott. A showman-elemeket szintén az orosz-amerikai tandem vitte bele az előadásba. A mackós Fitty Wienhold bőgős éppoly megbízhatóan döngetett az öreg mellett, mint teszi huszonegy éve, az ifjabb Dirkschneider, Sven pedig pontosan azt a szögletes, de erőteljes és húzós dobjátékot mutatta be, amely ide illik.
Amilyen gazdag az Accept életműve 1996-tal bezárólag, tulajdonképpen egy harmadik menetre elegendő anyagból is simán válogathatna még ezzel a formációval emberünk. Igaz, túlságosan hosszasan búcsúzkodni egy ilyen jelentőségteljes korszaktól sem lehet, és a legutóbbi U.D.O. album 2015-ben jelent meg, szóval azt is el tudom képzelni, hogy termékeny szerzőként inkább arra összpontosít majd a jövőben. Meglátjuk.
/A képek nem a helyszínen készültek/
