A Black Sabbath idén –úgy tűnik- végleg letette a lantot. A birminghami pre-doom bandának az igazi jelentősége talán abban rejlik, hogy elég sok zenekarnak elég sok műfajban megágyaztak, sőt irányt mutattak a lassú, betépett zenék világába. A stoner, a sludge, a doom sem igazán alakulhatott volna ki nélkülük, vagy legalább is az első négy albumuk nélkül. Az Electric Wizard (már a zenekar neve is egy utalás) pedig zászlóshajója volt a post-sabbathizmusnak.
Beszívott, pince mélyre hangolt, gonosz és monumentális zúzás, amit az Oborne házaspár, és a körülöttük változó felállású bandatagok művelnek. Vagy műveltek. A Dopethrone egy olyan súlyos lemez volt, hogy saját gravitációs mezővel rendelkezett, a Let Us Prey olyan gonosz volt, hogy kinőtt tőle az embernek a kecskeszarva, de még a legutóbbi Time To Die lemezük is annyira sötét lett, hogy az rgb színkódban triplán mínusz 666-ot mutatna. És itt a Wizard Bloody Wizard.
A kultúra, amit közvetít az Electric Wizard jócskán túlmutatott tehát azon, hogy a Black Sabbath koszos zenéjét lekopizza. Vagyis inkább mondanám, hogy eddig túlmutatott. Most meg vissza. Pedig pont az volt az EW izgató vonzereje, hogy valami olyan audió élményt tudtak nyújtani, ami pl. 2000-ben igencsak újszerű volt, de 2014-ben is annak hatott. Közben pedig lett egy klasszikus és egyedi hangzásviláguk, dalépítkezésük, és erősen okkultista szövegeik. Most viszont annyira visszanyúlt a gyökerekhez a banda, hogy a Sabbath-imádat inkább kínossá válik a Wizard Bloody Wizard-on.
Az, hogy feltámasztja a nem rég eltemetett doom óriás életérzését, magában még nem lenne gond. De elég kevés ez, sőt nyugodtan mondhatjuk visszalépésnek is. Aki hallotta tőlük a mondjuk a Funeralpolis-t, a Saturn’s Children-t, a Dunwich-et, vagy az I Am Nothing-ot, az tudja, hogy miről beszélek. Azok rohadt erős, rohadt súlyos, és sokkoló dalok.
Itt viszont még ha a mikroszkóp alá tenném a Wizard Bloody Wizard-ot, akkor se nagyon találnám meg benne azt a lovecraft-i, halálvágyó, junkie nihilista életérzést, ami igazából definiálta az Electric Wizard-ot. Talán csak a záró Mourning Of The Magicans tartalmazza ezt a kvintesszenciát, de sajnos az a dal sem igazán több, mint egy best of Electric Wizard, egy kicsit tébláboló 11 perces jamben. A Hear The Sirens Scream még egy jobb dalnak számít. A Necromania ami még kicsit a korai életérzésüket hozza, de átcsap néha egy olyan retro rock irányba, ahonnan már tényleg az önmagába vetített, fraktálozó színes képek ugranak be, és innen már csak egy kis lépésre vagyunk a megboldogult trapéz gatyás hard-glam-disco pioníroktól.
Az első hallgatásnál már fel kellett adnom a reményt, hogy egy újabb remekmű lesz ebből. Így se rossz zene, még talán az ősdoom-sludge műfajon belül is egy elég erős kiadvány. De az Electric Wizard-hoz képest eléggé erőtlen, és inkább érzem egy nem túl átgondolt stílusgyakorlatnak a Wizard Bloody Wizard-ot, mint egy teljes értékű lemeznek. Sajnos. Aki pedig ezzel a lemezzel szeretné megismerni a zenekart, készüljön fel egy súlyosabb tripre, ha elér a korábbi dolgaikhoz.
3.5/5
