Péntekre alábbhagyott a hőség így nem volt akadálya a gondtalan fesztiválozásnak ezért korán kezdtem az E-Force koncertjével. Sajnos a zenekart még mindig arról ismerik legtöbben,hogy Eric Forest a Voivodban zenélt és nem arról, hogy jó kis thrash metal játszanak...
Eric széles körű ismertségre tett szert A Voivod által ami azért nem hátrány és ez látszott is a nézőszámon, sokan voltak kíváncsiak rájuk. Az igen rövidre szabott, mindössze félórás játékidejükbe belesűrítették mindazt, amit az E-Force csak nyújtani tud, és bár lemezen sem rosszak élőben sokkal meggyőzőbb a zenekar.
Belgium nem igazán a metalzenekarairól híres és belga (!) hardcore zenekarhoz még sosem volt szerencsém. A Nasty zenéje kombinációja a riffközpontú hardcorenak és a metalnak, amelyek a gitárosokat is egyértelműen befolyásolják, mindezt fülbemászó kórusokkal megfejelve, amit a zenekar remekül ki is tudott használni élőben. De a legfőbb "látványosság" Matthias az énekes, nyers éneke valóban illik a zenéhez mozgáskultúrája pedig fergeteges!
A holland death metal legenda Pestilence a 80-as évek végén-90-es évek elején elért sikereik és lemezeik emelték őket ebbe a státusba és a rajongókat különösen az villanyozhatta fel, hogy ígéretük szerint ezen a turnén a műsoruk gericét az első négy albumuk adja. A korszak egyetlen tagja, Patrick Mameli és három társa úgy lépett színpadra, hogy nagy tömeg várta őket. A legjobb pillanataik a középső szegmensben voltak, a Dehydrated és a Chronic Infection a rajongók kedvenceinek bizonyultak és különösen húztak élőben. Egyetlen rajongó sem távozhatott csalódottan. nagyon komoly előadást mutattak be klasszikusokkal és hatalmas sebességgel és agresszióval játszottak.
Akárcsak a Terror, a zenekar ezzel már bőven lerótta az elmaradt koncert miatti adósságát. Scott Vogel szemmel láthatóan sokkal jobb formában volt mint tavaly. Mindvégig nagy energiával játszottak és ezt olyan dalok révén tartották fent mint a Stick Tight, One with the Underdogs, Always the Hard Way és a záró közönségéneklésre legjobb Keepers of the Faith. Ha egy ilyen fesztiválfellépésen nem is jön át az a féktelenség mint egy klubbulin amit a Terror képvisel, mégis az egyik legjobb hardcore koncert volt a fesztiválon, mindenki aki ott volt elmondhatja, hogy igazi Terror-élményben volt része.
A Terror után Tomas Lindberg és az At The Gates következett a színpadon és a göteborgi mesterek nem a nosztalgiára építették a koncertjüket, a setlist mindent tartalmazott. Stílusteremtő, etalon, stb., de élőben is etalonnak bizonyult az ATG, üresjárat nélkül kíméletlenül sorjáztak a dalok a zenekar teljesítménye profi volt és erőteljesen szóltak. Lindberg színpadi jelenléte végig sokat hozzátett a hangulathoz pedig a színpadon nem történt semmi izgalmas a frontember mászkálását leszámítva, egyikük sem kimondott showman de Tomas Lindberg mindvégig remekül szórakozott, láthatóan élvezte a fellépést és a lelkes fogadtatást amire nagyon is rászolgáltak.
Al Jourgensen utál repülni, utazni sőt koncertezni is, mint az kiderült az elveszett evangéliumból. Szerencsére ebből semmi sem látszott a Ministry koncertjén. Metalosra vették a hangzást és a zenekar egyszerűen rászabadult a közönségre. A Twilight Zone-nal indult a buli majd a Victims of a Clown után egyaránt sok új és régi számmal együtt szétszaggatták a közönséget, többek között a Punch in the Face és a Wargasm, de a legnagyobb ovációval a Just One Fix/N.W.O./Thieves/So What négyest fogadták a rajongók. Jourgensen időnként gitárt akasztott a nyakába, szólózik a saját, egyedi mikrofonállványa mögött, de a látvány sem volt utolsó: a színpadot a felfújható Trump Chicken-ek szegélyezik Trump-féle hajjal és szemöldökkel a vetítés pedig tökéletes háttérként szolgáltak a zene mellé.
A Behemoth koncerten leginkább a látvány és a hangulat miatt maradtam, ez a sátánista tematikájú black metal nem az én asztalom de ezúttal sem okozott csalódást a zenekar, ha lehet még látványosabb volt a koncert, mint 2016-ban.
A napot a Carpathian Foresttel zártam, ők a norvég black metal egyik kultikus zenekara és még nem láttam őket. Nem olyan látványos és talán nem veszik olyan véresen komolyan a dolgot, de szórakoztató volt és egy kissé könnyedebb mint a Behemoth, már amennyire egy black metal koncert könnyed lehet...
Szombaton még jónéhány olyan koncert várt amit semmiképp nem akartam kihagyni és ezért választani kényszerültem az egyszerre kezdődő bulik között. Plini (Plini Roessler-Holgate) egy átlagos külsejű, kissé introvertált ausztrál fiatalember, aki miután Európa-szerte, Észak-Amerikában és hazai kontinensén is turnézott ezúttal a progresszív zene birodalmába vezette a Brutal Assault közönségét. A fesztivál közönsége pedig értőnek bizonyult és nagy sikert aratott a progresszív megközelítés és a dallamok egyik legjobb keveréke. Mindvégig mesteri pontossággal és lenyűgöző könnyedséggel zenéltek. Plini rendkívül melodikus és hangszeresen szárnyaló zenét játszik amelyben a kanyargós gitárszólók között egy-egy gyönyörű motívum van. Nem tudom pontosan leírni, hogy milyen tökéletes az élő show, de fantasztikus volt. A színpadon mindenki mosolygott és a tömeg örömmel fogadta ezt a koncertet.
Szombaton sem maradtunk hardcore nélkül, a brit Broken Teeth jóvoltából. A kezdetben visszafogottabb közönséget sikerült sikerült megnyernie és beindítania a manchesteri srácoknak. Nem újítják meg a műfajt, de a zenéjük kellően dühös és olyan hatásokkal bír mint a Hatebreed és a Terror. Az énekes Dale Graham elvitte a hátán az egész bulit, általa kapott olyan energialöketet az egész, hogy emlékezetes marad.
Ezután választanom kellett, mert egyszerre kezdett a Dog Eat Dog, ugyanakkor az a buli amire leginkább kíváncsi voltam a fesztiválon. Szívesen megnéztem volna, hogy hogyan boldogul a Dog Eat Dog a Brutal Assaulton, de őket már láttam így inkább a Hirax mellett döntöttem. A Hirax a '80-as évek elején alakult és az egyik korai úttörő a thrash csapat volt de nem sikerült nekik az igazi nagy áttörés, megmaradtak a másodvonalban és 1989-ben fel is oszlottak, majd 2000-ben újjáalakult a zenekar és ha nem is készítettek kiemelkedő lemezeket élőben tökéletesen hozzák a klasszikus thrash hangulatot. Katon W. De Pena rutinos frontemberként azonnal megnyerte a közönséget és hibátlanul hozták azt a klubhangulatot amilyen a thrash lehetett a fénykorában a '80-as években. Az egész koncert hangos, kemény és gyors volt, az egyik legjobb hangulatú thrash buli a fesztiválon!
Este ismét választásra kényszerültem, mert egyszerre kezdett a Sepultura és a Goblin. Az olasz származású zenész-zeneszerző olyan horrorfilmek zenéjét szerezte mint a Dawn of the Dead vagy a Demons és jelenleg is együtt dolgozik Dario Argento rendezővel. A CS's Goblin Claudio Simonetti progresszív rockot játszó zenekara és nem bántam meg, hogy egy kis időt szakítottam rá a Sepultura rovására. Simonetti egy kedves és közvetlen előadó és olyan barátságos hangulatot teremtett az Oriental színpadon amit itt még nem tapasztaltam.
A Sepultura új lendületet kapott a kiváló Machine Messiah lemezzel és élőben is csúcsformában van a zenekar. Eloy Casagrande iszonyatos erővel játszott, de Andreas Kisser riffelése is gyilkos volt, ráadásul a hibátlan megszólalásnak köszönhetően most nem hiányzott a második gitár. Még az örökké visszafogott Paulo is elemében volt és nem húzódott háttérbe! Egy szintet mindig megfelelően hoznak, de az utóbbi három-négy Sepu koncertből, amit láttam ez volt a legjobb.
A végére maradt még a Danzig, de a Sepultura után kimondottan fáradtnak és izgalommentesnek találtam bulit. A hangja is megkopott és hiányzik belőle az erő. Persze lehet, hogy csak rossz napot fogtam ki, de ez így nagyon kevés volt.
Remélhetőleg jövőre is sikerül valami nagyot és izgalmasat dobni mert ugyanazokat a zenekarokat visszahívni évről-évre nem túl jó ötlet, annál több kell. Már tudni, hogy lesz Testament, Meshuggah és Napalm Death, a többit majd meglátjuk.
Fotók: Radek Holeš / Fotograf
