A Lowrider neve nem ismeretlen számomra, az viszont igencsak meglepett, hogy gyakorlatilag az Ode to Io lemezük, ami gyakori vendége volt bő tizenöt éve a lejátszómnak, az egyetlen nagylemeze a svéd zenekarnak, emellett négy számot dobtak ki a Nebulával közös spliten. Az Ode to Io viszont egy olyan eltalált lemez volt, amivel elég vastagon beírták a nevüket, az akkor (2000-es lemezről beszélünk) a Kyuss utáni, de a másodvirágzás előtti stoner rock nagykönyvébe. Most pedig gyakorlatilag a semmiből újra megjelent a Lowrider a Refractions című lemezével.
Azért eléggé ritka, hogy egy egylemezes banda két évtized után fogjon újra hangszert a kezébe (bár kétszer is megtörtént a reunion, de lemez csak most lett belőle). A Lowrider meg ott folytatja, ahol a millennium hajnalán abbahagyta. Ezt az irányt pedig mondhatjuk úgy is, hogy svéd stoner rock. Párszor már piedesztálra emeltem a svéd zenei közeget, köszönhetően annak, hogy gyakorlatilag minden műfajban tud valami olyan világszínvonalút hozni, ami jócskán átlagon felüli nívót képvisel. Régebben is magával ragadt a Truckfighters, a Dozer és a Lowrider féle stoner rock, amibe belefért a keserédes hangulat is, és a kísérletező képesség.
Talán ennek a hiánya távolított el a műfajtól. Amikor már csak az ízes riffek, a századik John Garcia klón énekessel, és bulizós, vagy épp bluesos pszichedelik alapokra helyezték a tízes évektől a stonert elég sokan, akkor nekem például csömöröm lett az egésztől. És ez leginkább a Refractions hallgatása közben esett le. Mert ez a lemez nagy valószínűséggel ugyanilyen lett volna, ha mondjuk 2005-ben jelenik meg. Játékos, ötletes, nem a biztonsági játékot hozza, de közben kurvára nem akarja megfejteni, és újra definiálni a zenét, mint olyat, hanem azt érezteti, hogy a Lowrider egy ilyen zene. Nem mutatja magát többnek, de nem is kicsinyeskedik a vékony jégre teremtett kult státuszán.
A nyitó Red River sem éppen az a szám, amiről a progresszív jelző ugrana be, de mégis működik. Benne van az a "sztóneres, mocskos" életérzés, de így is teljesen működőképes. Talán a lemez hat tétele közül csak az Ol' Mule Pepe, ami beleragad a négynegyedes riff pakolásba, és a whiskeys fejhangos kiabálásba. Viszont azonkívül minden dalban felszínre bukik valami finomság, ami kellemes érzetet hagy hallgatás közben. Az Ode to Ganymede úgy indul mint amiről a QOTSA az indulásakor az első három lemezéig hozott, és még rá is pakol a végén egy orgona menetet, ami meglepően jó húzás.
A Sernanders Krog is a késő Kyuss, kora QOTSA világot hozza, de amellett, hogy ezekből a bandákból jó érzékkel szedegetik ki a használható összetevőket, olyan reptetésbe is el tudnak menni Lowriderék, ami a követendő példáknak csak ritkán sikerült. Talán a Sun Devil/M87* volt még az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy kicsit sok az elnyújtott hangból, és a wah pedálból, de a záró, tíz perc fölötti Pipe Rider simán kárpótolt. Ha lenne egy olyan tantárgy, hogy kreatív stoner rock, ez lenne a vizsga anyag. Nem csinálnak semmi lehetetlent, nincs világmegfejtés, de mégis őszintén, plasztikusan, és a hangokat a tökéletes helyekre rakva hullámzik végig ez a tétel.
Nem is tudom, hogy ez így múlt idéző lemeznek minősül-e. De az biztos, hogy abba a korszakba utaztam a hallgatása közben, amikor a Truckfighters Gravity X-e, vagy a Dozer Through The Eyes Of Heathens-e egy teljesen új megközelítést mutatott meg a stoner rockból. Ez a lemez is simán odafér az alapművek mellé. A Lowrider pedig úgy vészelte át ezt a húsz évet, mintha csak hibernálták volna az ötleteiket. Így felolvadt verzióban pedig simán ott van az év eddigi legkellemesebb meglepetései közt.
