Számomra a tavalyi év nem volt rossz. Sőt, kimondottan jól sikeredett. Az viszont biztos, hogy idén két hét alatt több jó zenekart találtam, mint tavaly egész évben. Konkrétan időm sincs ennyi cikket írni, és ennyi zenét hallgatni, de folyamatosan belebotlok valamibe. Most a Starified zsíros kis dalai következnek a Fat Hits-ről.
Mit kell tudni a Starified-ről? Egy moszkvai trióról beszélünk, akik az old school nagymestereitől tanultak elmondásuk szerint. A Black Sabbath csecsét szopkodták, miközben a Led Zeppelin intézte a hozzátáplálásukat, hogy aztán a Foo Fighters etesse őket később. Ez úgy valahol korrekt megfogalmazás és be is határolja, hogy mit várhatunk. Az ördögembriós borító tutira felidézi Iommi mesterék munkásságát. Én is erre kaptam fel a fejemet, noha nem ítélünk borító alapján. Soha nem voltam Led Zeppelin fan, mai napig nem is értem, hogy mit eszek rajta az emberek, de elismerem, hogy össze volt pakolva a zene. Miért fontos ez? Mert az ének főként Mr. Plant és Mr. Grohl stílusát ötvözi, teszi ezt mindezt úgy, hogy már majdnem elkezd idegesítővé válni. A tíz dal közel háromnegyed óráig szórakoztat minket és teszik ezt úgy, hogy igazából egy percig sem unalmas, amit tolnak. Eszméletlenül tetszik a sound, amit a srácok kikevertek, különösen odavagyok a basszusgitár hangjáért. Pont az a karakteres, telt hangzás, amit én szeretek. Közben pedig a gitár is tud eléggé visítani, de mégsem idegesítő. Ja, és még az extra dolgot nem is említettem. mondjuk én is csak most vettem észre. Ha az énekesi szereposztást nézzük, akkor mondhatjuk, hogy ez a banda a kelet Mastodonja. Jó, ez nem teljesen helytálló, de a főénekes, a dobos, ami azért lássuk be, egy eléggé komoly dolog.
A már említett ámulatbaejtő basszussal nyit az album, hogy egy kellemes zúzós riffel mozgassák meg a nyakamat, és arra késztessenek, hogy akármennyire is megvagyok koncertek nélkül, mégis azt várjam, hogy legyenek bulik és valaki elhozza őket hozzánk. Ha más nem, én leszervezem! De ezeket az arcok látni kell élőben is, az fix.
Már az űrbe katapultáló Spacegoat egy olyan dal, hogy azt mondom, LÁTNI AKAROM ŐKET! A Don Loco pedig már a címével felkelti a figyelmemet, aztán lesznek benne olyan dallamok, meg csikidám, hogy beszarik az ember. Kapsz egy igazi ízt Mexikóból és talán a dobos srác itt énekel a legjobban. Gyönyörűen rekeszt és mellette a tiszta dolgok sem okoznak gondot, mindezt úgy, hogy nem erőlködik, és mellékesen dobol.... Oké, nem Opeth témák, vagy Meshuggah lesz a dalok alatt, de szerintem ez nem is elvárás itt. Az, hogy a srácok mennyire mókamanók megmutatkozik abban is, hogy a lemezen a negyedik dal a An Ode to Tenacious D címet viseli. Ez a dal amúgy egy Foo Fighters sláger is simán lehetne, Dave most tuti szívná a fogát, ha hallaná a triót.
Elmondhatom, hogy igazából az összes dal tetszik és nem találok hibát az albumon. Jók ezek az oroszok, ez van!
Béke, Szeretet, Metal
