A Primordialt szeretjük. Nagyon. Az ír mesterek albumai nagyívű, monumentális és persze zseniális zenei obeliszkek. Lazán kapcsolódik a fenti mondat a címben szereplő albumhoz, de mégiscsak idekívánkozik, hiszen, ha valaki nem ismerné a Dread Sovereign alakulatot, akkor nagyjából annyi támpont majdnem elegendő, hogy a Primordial főnök egyben a Dread Sovereign útját is egyengeti, már 2013 óta. Ez idő alatt már két lemezt helyeztek elénk, majd pár héttel ezelőtt jött az újabb nagylemez Alchemical Warfare címmel. 

Azonban kis túlzással Alan Averill nevével a kapcsolódási pontok listáját le is zárhatjuk, ugyanis a Dread Sovereign merőben mást játszik. A zenei színtér másik pólusán muzsikálnak, egy emelettel lejjebb ástak. 

A korai Black Sabbath - Candlemass folytonosság jegyében pokolmélyről indított doom hörög, bugyog és fröcsög a felszínre. És nem is sietik el a választott témák elővezetését: hagynak időt bőven az építkezésre, a témák kibontására. Az albumon található fontosabb tételdalok hossza 8-10 perc és mindezt nem csak málházós belassulós riffhegyekkel érik el. Szépen váltogatják a tekerős rohanásokat a klasszikus doomos menetelésekkel. 

Laza 10 perc után, az intrót nem számítva még az első dalon innen vagy, máris kezdesz belesüppedni a Dread Sovereign által festett posványba. Húz lejjebb és lejjebb és azon kapod magad, hogy csak sodródsz az eseményekkel. A dalok jönnek egymás után, de fingod sincs, hogy hol volt az egyiknek vége, hogy amit hallgatsz az épp hol kezdődött. Mintha az a riff, vagy szóló, ami éppen fut, az szólt volna végig a lemezen, pedig kurvára nem! Annyira együtt vannak a dalok, annyira tökéletesen illeszkednek egymáshoz, mint a dalok közötti téma- és tempóváltások.  

És a gitárszólók! Azok a nyikorgó, keservesen-ordítva síró gitárszólók, amik már vagy 25 évvel ezelőtt is kilóra megvettek (ld. még Paradise Lost - Draconian Times), itt ugyanúgy bemászik a bőröm alá és le akarja tépni a bőrömet a húsomról. Hidegrázás minden fckin’ alkalommal. 

Aztán a Her Master’ Voice-ban 2.45-nél történik valami... Az a kiállás annyira valószerűtlen, annyira kiszámíthatatlan, mint egy rossz álomból felriadás éjszaka közepén. (Nyilván tök szubjektív, de mintha Roger Waters kiabálna mikrofonba úgy 1981-ből…) Erre rápakolják a refrén előtti verzét azzal a dobfutammal, majd a már-már slágeres refrén, és gyilok a végére gitárszóló formájában. Azt hiszem ez a lemez csúcsa! Határozottan indokolt a légdob és/vagy léggitár használata (nem, nem számít, ha melóban vagy egy monitor előtt).

Ezek után természetesen egyszerűen megőrül az ember egy kis ránkenrollért, hozza is Dread Sovereign ezt doomba áztatva. Zakatolva csapkodod a kettő-négyet az asztalon a Devil’s Bane-re - nem hibáztatlak érte...

De ugye nem ezért jöttünk?! Lassulj le, nézd a cipődet, vagy csukd be a szemedet és térjünk vissza oda, ahol a Her Master’s Voice környékén jártunk. Ugyanaz a mocsárban gázolás érzés tör rád újra, ugyanúgy a semmiben vágtatsz, semmi kiút, semmi feloldozás…

Illetve azért mégiscsak van. Bár az utolsó tétel, az I Don’t Give a Fuck rock&roll tekerése annyira rohadtul nem illik az albumra, mintha a Mona Lisa festményre utólag ráragasztanál egy piros szivacs bohócorrot, nem tudom utálni ezt a majd’ négy perces Kvelertak-szerű megzavarodást. Visszaránt, felébreszt, újra visszailleszt saját kontextusomba.

Az más kérdés, hogy ezután jellemzően automatikusan nyomok az újrajátszásra, mert ahova a Dread Sovereign Alchemical Warfare lemeze visz, sokkal faszább, mint az én hétköznapi kontextusom. Első pár nekifutásra a kettes számú lemez, az All Hell Martyrs egy darabig nálam verte az új lemezt, de módszeresen riffről-riffre, dalról-dalra ette meg a lelkemet a Warfare. Istenkirály lemez.