Jelen írásom tárgya nem egy egészen friss megjelenés, ám ez a tény véletlenül sem cáfolja a górcső alá vont mű figyelemre méltóságát. Az pedig, hogy a kedves olvasó (és remélhetőleg hallgató) számára vonzó vagy inkább riasztó üzenetet hordoz ez a széljegyzet - két hónapra volt szükségem ahhoz, hogy a hallottakat feldolgozzam és ez a rövidke írás megjelenjen - már tényleg csupán az egyén ízlésétől függ.

Száz szellemről három felvonásban

Az idén januárban megjelent Night Parade of One Hundred Demons témáját egy ősi japán legenda ihlette, mely szerint évente egyetlen éjszaka démonok és szellemek sokadalma árasztja el az alvó falvakat. Ne tévesszen meg senkit, hogy mindössze három tételt tartalmaz az anyag, hisz ezek a dalok egyenként húszpercesek. Így San Diego-i barátaink előadásában kereken egy órányi pszichedelikus zenei aláfestést kapunk, a könnyed kalandnak legjobb indulattal sem nevezhető szellemjáráshoz.

Ha ismerősen cseng az Earthless neve, túl nagy meglepetést nem fognak jelenteni az új album zenei megoldásai, főleg ha 2018. előtt ismerkedtél meg az Isaiah Mitchell (gitár), Mike Eginton (basszusgitár) és Mario Rubalcaba (dobok) alkotta formációval. 2018-ban ugyanis volt egy érdekes kanyar a zenekar életében. Isaiah ekkortájt költözött át Bay Area területére és ez annyira megnehezítette a közös munkát, hogy emiatt a Black Heaven lemezre a korábban megszokott hosszú, instrumentális jam-hangulatú tételek helyett valamivel rövidebb, néhol vokállal is támogatott dalok kerültek. 

Elsőre kissé tömény lehet

Az Earthless világába engem személy szerint egy random Spotify ajánlásnak köszönhetően pont a fent említett 2018-as “kakukktojás” Black Heaven album rántott be, majd pár hónappal később az A38 szinpada előtt élőben is szembesültem vele, hogy milyen érzés teljesen tiszta elmével elveszíteni a kontrollt a saját tudatom felett. Tapasztalataimra támaszkodva előre szeretném leszögezni, hogy a Black Heaven bár “kapudrognak” igen jó választás, de arra a durva trippre, amit ez a zenekar képes generálni garantáltan nem fog felkészíteni. 

“Az univerzum összes energiája egy kopott Fenderben rejtőzik.”

A korai instrumentális Earthless korongokhoz hasonlóan a Night Parade of One Hundred Demons is nagyjából annyira jelent könnyen befogadható zenei élményt, mint az első Pink Floyd nagylemez. Szóval, ha jót akarsz magadnak, akkor ne vezetés közben próbálkozz a meghallgatásával. Viszont ha tisztában vagy vele, hogy milyen hullámvasútra vettél jegyet, akkor élvezni is fogod a menetet a kellemesen könnyed és elszállós, hosszúra nyújtott felvezetéstől egészen a hangszerekkel megidézett rém kavalkád kibontakozásáig és a transz közeli állapotig.     

Röviden rendkívül addiktív örömzenét hallhatunk. Nem egyszerű ráhangolódni, de jó helyen és jó időben nagyon működik.